Íme a februári várólistám, igaz a januárival sem állok úgy ahogy szeretnék, de azért igyekszem legalább olvasni, ha már a blogfrissítésre ennyire nem marad energiám...

A felső sorban folytatások, februárban jön a Delirium második része, a Wither folytatása, az Iron Witch következő része és az általam legjobban várt, mindenki más által pedig kevéssé ismert Rachel Morgan 10. kötet, amiben remélem nem fogok csalódni, mert kaphatunk most egy teljes újrakezdést, ami elsülhet vagy nagyon jól, vagy katasztrofálisan.

Alant van egy Melissa Marr, aztán egy abszolút feelgood cuccosnak kinéző és jó hosszú címet viselő The Fine Art of Truth or Dare, majd egy Lisa McMann és egy újabb hosszú cím, The Catastrophic History of You and Me, utóbbiről nem tudom megállapítani, hogy mennyire lesz feelgood; vagy vicces lesz, vagy nagyon szomorú, vagy csak megbűvölt a gyönyörű borító, és korántsem fogom azt kapni, mint amit beleképzeltem.

Annak ellenére, hogy alig jut időm az olvasásra, a januári leendő kedvenceket alig sikerült nyolcra lecsökkentenem, mert ezeken kívül még pontosan 10 könyv van a várólistámon. De azért igyekeztem azokat kiválogatni, amiket ténylegesen el is fogok egyszer olvasni, remélem sikerül:)

A legjobban várós Cynthia Hand-tól a Hallowed (Unearthly 2!!), aminek az első részét tavaly nagyon imádtam, azóta pedig meg is jelent már magyarul, Angyalsors címmel, és mindenkinek csak bőszen ajánlani tudom. Aztán ott van Beth Revistől az Across the Universe2, A Million Suns, ami részemről szintén nagyon várós (tulajdonképpen már vígan olvasnám, ha nem kezdtem volna bele valami másba...). Aztán Fantaskey-től a Jessica második része is nagyon várós, bár még mindig nem olvastam el az esküvős novellát, na talán majd most. A Nightshade harmadik részére pedig most túlságosan nem vágyom, de ezt a sorozatot sem ártana befejeznem végre...

Aztán van itt egy friss John Green, akitől eddig mindent imádtam, szerintem ezután is így lesz. Akad még egy Tempest címet viselő, elsőre furcsa időutazós könyv. Azért furcsa, mert fülszöveg alapján nem mondanám, hogy tetszik, de imádom az időutazást és ezért mindenképpen kell neki adnom egy esélyt. Az Under the Never Sky egy új sorozatindítás, és igazából 5 másik ilyet is választhattam volna ide, de most ez tetszett legjobban. A Bittersweet-től pedig nem tudom pontosan mit kellene várnom, de Sarah Ocklertől egyszer már teszett a Fixing Delilah, ennek pedig tetszetős fülszövege és borítója van, és egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá.

A kimaradtakat is soroljam? Marissa Meyer: Cinder, Brody Ashton: Everneath, Megan Miranda: Fracture, Janet Lee Carey: Dragonswood, Megan Crewe: The Way We Fall, Holly Cupala: Don't Breathe a Word, Avery Williams: The Alchemy of Forever, Jennifer R. Hubbard: Try Not to Breathe, Eileen Cook: Unraveling Isobel, Sarah Prineas: Winterling.

Egy kicsit megint elmaradtam a blogolósdival, ma próbáltam mondjuk behozni, de még mindig van 3 könyv amit a napokban olvastam, és még kellene róluk valami apróságot összehozni ide (Alexandra Adornetto: Hades, Tahereh Mafi. Shatter Me és Melissa Walker: Small Town Sinners), de erre ma már nem fogok sort keríteni. Viszont mivel még december eleje van, mégiscsak összeszedek néhány érdekességet az ehavi megjelenések közül. Engem konkrétan nem sok minden érdekel most, a jövő év eleje már egy picit várósabb lenne...

A Clockwork Prince például már megjelent, már a polcomon is van, csak kedvem nincs sok hozzá, de majd a közeljövőben:). A Shattered Souls nem tűnik rossznak, de nem is merek túl sokat várni tőle, mert gyönyörűségesen meseszép borítója van, és ez nem mindig jó előjel. A Catching Jordan nálam a hónap feelgood cuccosa, míg a Touch of Power egy új Maria V. Snyder sorozat lesz, én pedig már a Poison Study óta tervezem, hogy olvasnék tőle valami mást is...

Az alsó sort azért válogattam össze, mert valamiért ezek is a wishlistemen voltak, de így utólag visszagondolva már nem tudom egészen pontosan, hogy miért, mert valószínűleg egyiket sem fogom elolvasni.

A tizenhat esztendős Lia Milthrope nemrégen veszítette el édesapját, s immár teljesen szülő nélkül maradt. Amikor azonban egy különös jel tűnik fel a csuklóján, lassan ráébred, hogy a bélyeg, amelyet viselnie kell, sokkal súlyosabb az árván maradt leány titulusánál. Lia és ikerhúga, Alice végzetes szerepet örökölt egy ősi próféciában, amely évszázadok óta ikrek generációit fordította egymás ellen.

Ez a könyv még akkor került fel a kívánságlistámra, amikor felfedeztem magamnak a bookdepositoryt, és azóta is ott pihent, mert valahogy sosem volt meg bennem a késztetés, hogy végre sort is kerítsek rá, hiába láttam sorra megjelenni a folytatásokat. Aztán persze úgy alakult, hogy nézelődtem valamelyik könyvesboltban, és szembejött velem a magyar verziója! Kicsit sokkolt (meg egyébként már lassan minden sokkol... azt sem figyeltem, hogy megjelenik az Unearthly, a Delirium, meg a Matched például, csak sorra jönnek szembe velem), aztán amint rájöttem, hogy de jó, ez nekem már régóta kell, szaladtam is a westendes könyvkölcsönzőbe, hogy megrendeljem magamnak a könyvet.

Nem vártam tőle nagy csodákat, főleg mivel tényleg mindig találtam olyan könyveket, amik valahogy jobban érdekeltek, így tudtam benne pozitívan csalódni. Vagyis nem tudom, mert miután csalódtam benne egy pozitívat (nahát ez egész jó!), sikerült negatív érzéseket is ébresztenie bennem, főleg egy bizonyos szereplő halála után. Nem azért, mert meghalt, hanem azért, ahogy történt, meg ahogy utána viszonyultak a dologhoz. Nekem ez meglehetősen ellenszenves volt.

Mindenesetre annyira nem is volt rossz, úgyhogy részemről várható, hogy elolvasom majd a folytatásokat, ha nem is angolul, amint megjelenik magyarul, szerintem én újfent rávetem majd magam. Nem tetszik mondjuk annyira, mint a Gemma Doyle trilógia, de azért egy icipicit mégiscsak arra emlékeztet engem. Érdemben többet nem is tudok mondani, mert már több mint két hete olvastam, és egy picit kiestek már a dolgok...

Amikor Harper Scott testvére, June öngyilkos lesz, az elvált szülei pedig el akarják felezni a hamvait, Harper úgy dönt, hogy magához veszi az urnát és elviszi oda, ahová a nővére mindig is vágyott: Californiába. Harpert a legjobb barátnője, Laney is elkíséri, illetve egy különös srác is velük tart, akitől egyelőre még nem sikerült megtudniuk, hogy mégis milyen viszonyban állt June-al, de az valószínű, hogy közel állhattak egymáshoz. A kisebb-nagyobb kitérőkkel és rengeteg tanulsággal tarkított út során Harper elég sok igazságra ráeszmél nővérével, önmagával és a világgal kapcsolatban...

Ha jól számoltam, ez a 17. könyv, amit a contemps challenge keretein belül olvastam (és yay-yay lehet nekem örülni, mert amúgy már az utolsót is elolvastam, amit terveztem, csak a blogolással vagyok enyhén lemaradva... de majd eljutok oda is:)), ami azt jelenti, hogy már csak 1 könyv és lesz egy befejezett valamim, amit elterveztem. A várólista csökkentés, a Harry Potterek, meg szegény Diana Wynne Jones még egy picit váratnak magukra...

Az az igazság, hogy egyre több ilyen könyv jön velem szemben, amikor "meghal a főszereplő nővére" és én annyira nem szeretem ezt a trendet. Nekem is van testvérem, és ezért nem szeretek ilyesmiről olvasni, vagyis néha-néha még belefér, de már egy kicsit sok volt belőle. Ennek ellenére a Saving June-t nagyon tudtam szeretni, egyszerűen a legjobbnak tartom amit a témában olvastam. Sajnálom is, hogy mindig útközben olvasok, mert volt jónéhány olyan utalás, vagy zeneszám, aminek szívesen utánanéztem volna, vagy éppen meghallgattam volna. A jegyzetelgetés meg valahogy nem az én világom... oké, konkrétan meg sem fordult a fejemben, hogy fel kéne jegyezni azokat a dolgokat, amiket nem akartam elfelejteni.

A szereplőket egytől egyig nagyon megkedveltem, és együtt tudtam érezni mindhármójuk problémáival. Volt mondjuk néhány olyan dolog, amit nem mindig tudtam hova tenni, de ezt annak tudom be, hogy ez volt Hannah Harrington első regénye, és még van hová fejlődnie. Ennek ellenére rég olvastam ennyire jól megírt, egészen életszagú regényt, főleg nem egy elsőkönyves írótól.

Izgalmas, különös, megindító első kötet. A fényképek és a szöveg pompás összhangja felejthetetlen történetet teremt." 
John Green, az Alaska nyomában és a Paper Towns New York Times Bestseller-írója

Egy rejtélyes sziget … 
egy elhagyott árvaház … 
izgalmas, megindító és csodálatos történet

Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek.

Volt egy fiú, akit egyáltalán nem lehetett látni, ha nem viselt ruhát, aztán egy lány, aki a csupasz kezében hordozta a tüzet. Volt két nővér, akik úgy beszélgettek egymással, hogy egyetlen szót sem szóltak és egy lány, aki úgy járt, hogy a lába nem érintette a földet. Olyan könnyű volt, hogy madzagot kellett kötni a derekára, hogy el ne repüljön.

És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár.

Egy családi tragédia után a tizenhat esztendős Jacob egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre kerül, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különös gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy az itt rejtegetett árvák többek voltak különösnél. Talán veszélyesek. Lehet, hogy jó okból zárták őket el egy kietlen szigeten. És valamiképpen – legyen ez bármilyen valószínűtlen is – talán még mindig élnek.

Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

Igazából sohasem tudtam tulajdonképpen mit is kellene várnom ettől a regénytől, pedig még a külföldi megjelenése előtt is szemezgettem vele. Persze most, hogy elolvastam sem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy ez most igazából mi is volt, de engem megnyert vele elég rendesen. Tulajdonképpen már a borító is megnyert, meg a fülszöveg, meg a fényképek, ahogy belelapoztam, sőt még az is, hogy John Green ajánlását olvashatjuk rajta. Csak egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miként is álljak hozzá.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, a hozzáállásom a következő. Elolvastam, tetszett, 2013-ban pedig jön majd a folytatás, aminek egyelőre még címe sincs, de én már jó előre várom, és reménykedek, hogy hasonlóan különleges lesz, mint az első rész, vagy mint az első részben szereplő gyerekek. Amit egyenesen imádtam a kiadásban, azok a fényképek. Azok is egytől egyig mind különlegesek voltak, ha pedig mégsem, akkor különlegessé tette őket a köréjük írt történet. Sajnálom, hogy nem vagyok megszállott könyvgyűjtő, mert ez a darab tényleg jól mutatott volna a polcon, olyan amit szívesen levettem volna a polcról, hogy elidőzzek egy-egy fényképen. De mivel helyem sincs sok, ezért visszavittem a kedvenc könyvkölcsönzőmbe.

Keresve a jövőjét, ami talán nem is létezik, és hogy rájöjjön kivel is szeretné majd megosztani, Cassia a Külső Tartományokba utazik, hogy megtalálja Ky-t, akit a biztos halál reményében száműztek oda. Azonban mire rátalálna, Ky éppen elszökött, de szerencsére nyomokat is hagyott maga után, amiket csak Cassia találhat meg. Cassia az utazása során sok olyan dolgot megkérdőjelez, amit eddig kedvesnek tartott, és egyre bizonyosabb az elhatározása, hogy csak Ky-al tudja elképzelni a jövőjét. Legalábbis amíg meg nem változnak a szabályok, nem tűnik fel a felkelés lehetősége, és amíg ki nem derül valami olyasmi Xander-ről, ami mindent megváltoztathat.

Nagyon szerettem Ally Condie-tól a Matched című könyvet (megjelent magyarul, juppi!), és éppen ezért én személy szerint nagyon vágytam már a folytatásra is. De nem egészen erre. Mert mi a frászkarika volt ez kéremszépen? Csúfság lenne azt mondani, hogy semmi sem történt, mert valami biztos történt. Csak mivel egy hónapja olvastam és azóta lusta voltam blogot írni, most mégannyira sem emlékszem, hogy mi volt benne. Konkrétan az első részre jobban emlékszem, mint erre itten. Mintha Condie itt szépen megpihent volna, elégre az első rész siker volt, akkor a másodikat is biztos meg fogják venni, nem kell ide nagy történet. Remélem, hogy a harmadik részre összeszedi magát, amit mondjuk ez után nem fogok habzó szájjal várni, de azért még annyi maradt bennem, hogy mondjuk... reménykedjek?

Szóval a második rész pontosan onnan folytatódik, ahol az első rész abbamaradt, csak a lelkesedés fogyott el egy picit jobban. A két főszereplőnk konkrétan egy helyben toporog mind a 350+ oldal alatt, oké, nem fizikailag értem, hanem fejben. A mellékszereplőket pedig éppen azért nem lehet megkedvelni, mert Cassia és Ky fején keresztül látod őket. Pedig akár még érdekesek is lehettek volna, vagy éppen megmenthették volna a történetet, mert én Indie-t elsőre egészen szerethetőnek találtam. Csak aztán az történt, hogy láttuk őt Cassia fején át, meg Ky fején át, és aztán csak azon járt a fejem, hogy hogy lehet így elrontani egy potenciálisan jó karaktert?

Amikor Cammie Morgan beiratkozott a Gallagher Akadémiára, tudta, hogy a kémek veszélyes életére kell felkészülnie. Arra azonban nem számított, hogy a tényleges életveszély már az iskola padjában utoléri őt. De pontosan ez történt, amikor két hónappal ezelőtt egy terrorista csoport tört Cammie életére és megpróbálták elrabolni a lányt. Akkor csak a szerencsén múlt, hogy a kémpalánta ép bőrrel megúszta a helyzetet. De a veszély azóta is a nyomában van, és még Cammie, a kaméleon sem tud előle elrejtőzni. Főleg azután, hogy a lány környezetében a legmegbízhatóbb személyekről derül ki, hogy valójában kettősügynökök, és bármikor a lány életére törhettek volna. Cammie pedig egyre kevésbé tudja, hogy kire számíthat, hiszen egyre kevésbé bízhat meg saját tanáraiban, iskolatársaiban és talán már saját magában is.

Ennél a sorozatnál mindig szeretem elmondani, hogy bár az első részt nem szerettem, a második már sokkal inkább magával ragadott. Ezért is érdemes néha második esélyeket adni, főleg mivel mostanra ott tartok, hogy mikor jelenik már meg a következő rész? Miért kell még márciusig várnom rá, ha egyszer annyira nagyon akarom??

Ugyanis a harmadik rész közepén-végén volt egy óriási nagy twist, ami óta egyszerűen nem lehet letenni a sorozatot és él-hal az ember a folytatásért. Ugyanis két olyan emberről derült ki, hogy az ellenségnek dolgozhatnak, akikre egyáltalán nem számított az ember, és még így is sikerül nekik drukkolnunk, mert tudjuk, hogy igazából tévedés az egész, vagy hogyha mégsem, akkor is a jó oldalon kell állniuk, egyszerűen csak a látszat kedvéért nem tehetnek semmi mást. És imádom! <3 Neveket most nem akarok mondani, mert semmit sem szándékszom elspoilerezni, főleg hogy a harmadik rész kapcsán gyakorlatilag már mindent elmondtam, de hátha azt valaki átugrotta. De a lényeg, hogy imádom mindkettejüket, akár rosszak, akár jók, és persze a lányokat is egytől egyig nagyon megszerettem az elmúlt 3 részben. Bár még mindig nincs olyan jó, mint a Heist Society, de azért Ally Carter meglehetősen jó úton halad :)

Bernie Rhodenbarr tényleg semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Mindössze tette a dolgát. Megkereste egy férfi, hogy becsülje fel a könyvtárát. Bernie elment, felbecsülte, hazaballagott. Nyugodt lelkiismerettel. Csakhogy Carolyn, társa a bűnben, a Pudliművek tulajdonosa, letaglózó hírrel várja: macskáját, Myanmart elrabolták. A váltságdíj meg negyedmillió dollár. Egy használt macskáért. Kisvártatva az is kiderül, hogy a könyvgyűjtemény tulajdonosa gyilkosság áldozata lett, a lakás meg tele van Bernie ujjlenyomataival. Közben pedig boldog-boldogtalan rajta keres egy Mondrian-festményt, ami évtizedekkel ezelőtt tűnt el. És még csak nem is ő lopta el.

Nem mostanában volt, hogy bármit is olvastam volna Lawrence Block-tól, pedig Bernie-t kifejezetten a barátomnak tekintettem. De hát tipikusan olyan könyv volt, ami ha volt a könyvtárban kivettem, egyébként nem nagyon mentem a közelébe. Aztán úgy alakult, hogy még könyvhéten 500 pénzért vesztegették ezt a kötetet, és mivel ez amúgy is kimaradt, meg ennyi aztán tényleg nem pénz érte, megvettem. Most pedig próbálom csökkenteni a polcomon felhalmozott könyveim számát, így alakult, hogy nagy nehezen, de sikerült sort is kerítenem rá.

Nagy meglepetések nem voltak ebben a kötetben, főként azért, mert nem sorban olvastam az eddigi könyveket sem, és valamelyik későbbi kötetben már utalt rá Bernie, hogy egy valódi Mondrian van a szobája falán. Így a végén levő trükközés is kiszámítható volt, meg valahogy az egész könyv is. Azzal sem nagyon vagyok kibékülve, hogy a párbeszédek annyira valótlanok voltak most is, hogy ilyen az életben biztosan nincs, ismerjük bármennyire is a másik félt. Szóval nagyon meglátszik, hogy mostanában messze nem ilyen könyveket szoktam olvasni, ennek ellenére Bernie-t továbbra is a barátomnak fogom tekinteni, de ha bármi is kimaradt még belőle, megvenni ezután mégannyira sem fogom.

Múlt hónapban ez is kimaradt persze, de azért most nem felejtettem el összeszedni a novemberi friss megjelenéseket. Nem hiszem, hogy 4-nél többet elolvasnék mondjuk közülük, mert most az a tervem, hogy az itthon porosodó könyvek közül válogatok, de majd kiderül:)

Azért a legelső a mai napom megjelenő Crossed (a Matched folytatása Ally Condie-tól) mindenképpen várós, mint ahogy The Pledge is, amit meg azért kellene elolvasnom végre, mert Kimberly Dertingtől már amúgy is akartam már valamit olvasni, és akkor most itt a nagyszerű lehetőség. A Saving June az Contemps, meg már amúgy is itt pihen a polcomon. A Shatter Me pedig nálam a hónap megjelenése, lenyűgöző történettel, és egyébként várható a magyar megjelenés is!

Ami az alsó sort illeti, ezek mind valamikor felkerültek a várólistámra, de annyira azért nem várom őket, hogy valóban sort is kerítsek rájuk a közeljövőben. A Don't Expect Magic az iszonyat aranyos sztorijával nyert meg magának, mekkora aranyosság már, hogy az átlagos csajról kiderül, hogy örökölte a tündérkeresztanya gént, és valaki máson kellene segítenie, mikor neki is bőven megvannak a maga problémái. A Darker Still valószínűleg ott vett meg, hogy a fülszöveg kezdő sora három kedvenc regényemet vegyíti, a Faking Faith pedig valamikor a contemps weboldalon lehetett kiemelve és azért figyeltem fel rá. A Little Women and Me pedig szimplán aranyosnak tűnik, persze ez még elsülhet jól is, meg rosszul is.

Nem tudom mi történt az elmúlt több mint egy hónapban, munka, magánélet, minden összejött, és a blogommal valahogy nem sikerült foglalkoznom. Az olvasással sem nagyon, csak az elmúlt napokban kezdtem újra azt érezni, hogy sikerült visszatérnem azokhoz a könyvekhez, amik mindig fel tudnak vidítani, és akkor most itt az ideje, hogy írjak róluk néhány sorban. És akkor ezzel elvileg sikeresen beértem magam, és mostantól megpróbálok visszatérni a rendszeres blogoláshoz is, ígérem.

Ellen Hopkins: Crank (Crank #1)

Ez volt az első könyvem Ellen Hopkinstól, de biztosan merem állítani, hogy nem az utolsó. Azért olvastam el, mert miután elolvastam két versregényt Lisa Schroedertől, rá akartam keresni még hasonlókra, és Ellen Hopkins jött velem szembe. Nagyon komoly témáról ír, nagyon jól, körülbelül azonnal mindent felvettem a várólistámra Hopkinstól. Annyi csak a probléma, hogy a regényeihez a megfelelő hangulat is kell rendesen, ezért is váratnak még magukra a folytatások.

Erin Morgenstern: Night Circus

Az októberi hónap egyik legnagyobb kedvence volt részemről a Night Circus, ennél a könyvnél bánom legjobban, hogy nem írtam róla azon nyomban, ahogy elolvastam. Elsőre valami olyasmit vártam, mint egykoron A tökéletes trükk volt (óriási kedvencem), mert tulajdonképpen mindkettő bűvészes versengés, de nálam a Night Circus valahogy sokkal hatalmasabb történetté kerekedett. Imádtam a történetet, a szereplőket, a kezdetet és a befejezést, és egyenesen szerelmes vagyok a könyv mindkétféle borítójába is.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Ez egy magyar megjelenés, amire nagyon vártam, utólag pedig azt kell mondjam, hogy elég nagy csalódás volt. Konkrétan amint elolvastam, azon nyomban túl is adtam rajta, és puszta önkínzásból forgatok olyasmiket a fejemben, hogy azért még a második részt nem ártana elolvasnom. Most nézem, hogy molyon szinte mindenki négy-öt csillagot adott rá, lehet hogy érdemesebb rájuk hallgatni, mert én maximum kettőt adtam volna rá, ha csillagozok, és azt is csak azért, mert egyszer azért olvasható volt.

Tera Lynn Childs: Sweet Venom (Medusa Girls #1)

Úgy rémlik említettem már néhányszor, hogy imádom Tera Lynn Childs-t, és minden egyes megjelenését nagyon várom, így a Medusa Girls-zel is így voltam. Nem is csalódtam benne egyáltalán, TLC továbbra is megmaradt az egyik kedvenc YA írónőmnek, még akkor is, ha egyáltalán nem én vagyok a célkorosztály. Azt pedig már most nagyon várom, hogy hogyan folytatódnak új kedvenc hármasikreim kalandjai.

Sarah Darer Littman: Want to Go Private?

Contemps Challenge miatt olvastam el, és most függetlenül attól, hogy miről szól, meglepő könyv volt számomra, mert követtem el hasonló dolgokat, mint a főszereplő, mondhatni jónéhány dologban magamra ismertem. Részemről egyébként a WTGP volt az egyik legvárósabb Contemps-könyv, nagyon erőteljes is volt, éppen ezért nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy szerettem, de azt sem, hogy nem.

Micol Ostow: Family

Szintén Contemps, de ha választhatnék, hogy melyik regényt hagytam volna ki a 18-ból, akkor az egyik választásom valószínűleg ez lett volna. Helyenként verses formában íródott regény, egy lányról, aki nem a legjobb családban nevelkedett, és az utcán talál rá az új családja, akivel sokkal jobban érzi magát, de azért vannak szabályok...

Neil Gaiman: American Gods

Ez nagyon hiányzott nekem, mert szeretek Gaimant olvasni, még akkor is, ha ritkán teszem. Hiába van vele tele a könyvespolcom, valahogy nehezen veszem rá magam. Utána persze szidom magam, hogy mekkora idióta vagyok:) Mindenesetre most úgy érzem, hogy ez volt a legeslegjobb, amit tőle valaha olvastam, úgyhogy köszönöm a kölcsönadónak:)

Emily Wing Smith: Back When You Were Easier to Love

Megint egy Contemps könyv, amitől az igazat megvallva abszolút nem vártam sokat. Megtévesztő tud lenni egy rózsaszín, szerelmes, aranyos borító, most pedig igazán jó irányba tévesztett meg. Azért, mert tényleg számítottam annyi mosolyra és kedvességre, mint amennyit ettől a könyvtől kaptam. És akkor a szokásos Contemps-szövegem jön, mert igen, ha nincs contemps, akkor ezt a könyvet is egészen biztosan messziről elkerülöm, pedig az hiba lett volna.

Sara Bennet Wealer: Rival

Újfent contemps, mégpedig a 16. az összesen 18-ból, amit idén olvasnom kell, vagyis egészen biztosan meglesz amit kitűztem magamnak! (Nem titok, a maradék kettő a Saving June és a Small Town Sinners lesz). A Rival úgyszintén pozitív csalódás részemről, gyakorlatilag már fél éve polcon van ez a könyv itthon, de valahogy mindig csak halogattam és halogattam... És azt kell hogy mondjam, ez is a legkedvesebb contemps-regényeim között landolt. Két lányról szól, akik egy darabig legjobb barátnők voltak, sőt igazából mind a mai napig azok lennének, ha egy félreértés miatt nem kezdenek el vérremenően versengeni egymással...

Jen Nadol: The Mark (The Mark #1)

Az egyik legelső bookdepository-s rendelésem volt, komolyan, 2010 februárjában rendeltem, még Amanda Marronéval és Simone Elkeles-szel együtt, aztán jó sokáig váratott magára. Most erőteljesen próbálom csökkenteni a könyvespolcon várakozó könyvek listáját, ezért kerülhetett sor erre a regényre. Illetve mert mostanság jelent meg a második része, és azt gondoltam adnom kell esélyt ennek a sorozatnak is. Folytatni valószínűleg nem fogom, de érdekes kis könyv volt. Egy olyan lányról szól, aki látja az embereken, ha éppen aznap fognak meghalni. És mivel még csak most kezdi felfedezni a képességeit, érdekesek voltak a felmerülő erkölcsi problémák, hogy tud-e egyáltalán segíteni az ilyen embereknek, egyáltalán érdemes-e, vagy jobb az, ha nem szól erről a dologról senkinek.

Kerstin Gier: Rubinvörös - Időtlen szerelem

Tavaly karácsonyra kunyeráltam magamnak ezt a könyvet, és valahogy azóta sem mentem a közelébe, és egyszerűen nem értem miért. Imádom, imádom, imádom. Időutazás sucker is vagyok és ez még az időutazás témáján belül is az egyik legimádnivalóbb volt. Folytatást ide nekem gyorsan!:)

Eden Maguire: Phoenix (Beautiful Dead #4)

A polcomon sorakozó könyvek csökkentése során ráeszméltem arra, hogy még mindig nem fejeztem be a gyönyörűségesenmeseszépséges zombijaink történetét. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, annyira azért nem jó ez a sorozat, sőt... De ha már a polcomon van mind a négy kötet, akkor illik befejezni. Egyszer olvasható volt, de ennyi. A rejtély most sem volt nagy rejtély, mert nagyon-nagyon hamar rájöttem mindkettőre, Hunterre már régesrég, Phoenix halálára csak most a 4. rész elején, egyszerűen csak azt nem értem még mindig, hogy ha akármikor vissza lehet utazni az időben, akkor miért nem teszik meg minden alkalommal, és egyáltalán, miért kell ehhez Darina? A másik amit nem értek, hogy akkor ennek most mégis mi a franc értelme volt?

Ally Carter: Don't Judge a Girl by Her Cover (Gallagher Girls #3)

Ezzel a drága kis sorozattal annyi csak a problémám, hogy az első részét nem szerettem, a másodikat meg nagyon. Aztán elég nagy lelkesedéssel belevetettem magam a harmadik részbe, amit helyenként megint nem annyira kedveltem, de a végére meg annyira jó volt, hogy azonnal kellett a folytatás. Szóval azt kell hogy mondjam, hogy nálam ez a sorozat 100%ig hangulatfüggő, de mostanra már inkább szeretem. Ally Cartertől mondjuk sokkalsokkal jobb a Heist Society, mostanra már nagyon megszerettem Cammiet, Lizt, Bexet és Macey-t, meg Zach-et és Joe Solomon-t is, akiket perpillanat éppen nem lehet hova tenni. Mármint a történetben. Akkor ők most a jó fiúk, vagy a rossz fiúk? Na, na? Na ezért kell továbbolvasni!

Öt hónappal ezelőtt, Valerie Leftman barátja, Nick, lövöldözni kezdett az iskolai ebédlőben. Valerie maga is elszenvedett egy lövést, amikor megpróbálta megállítani a barátját, ami sikerült is neki: egyrészt megmentette Nick következő áldozatát, másrészt az egész lövöldözést leállt, amikor Nick észrevette, hogy mit csinált, és fejbelőtte magát. Valerie azonban még így is belekeveredik a dolgokba, hiszen együtt írtak Nick-kel egy listát. Egy listát, azokról a dolgokról, amiket utáltak. Egy listát, amiről Nick az áldozatait válogatta. Most pedig, öt hónappal az eset után, itt az ideje, hogy Valerie visszamenjen az iskolába, hogy szembenézzen egykori iskolatársaival, és a saját bűneivel. Miközben még mindig szerelmes egykori barátjába, és máig nem érti, hogy hogyan lehetséges, hogy nem látta előre, hogy mi fog történni. Miközben az egykori barátai mind hátat fordítottak neki, és csak az a lány próbál barátkozni vele, akinek véletlenül megmentette az életét. Miközben otthon is csak problémák vannak, a szülők már régóta csak veszekedtek, és úgy tűnik, hogy csak Valerie tartja őket vissza a válástól, ami egyikőjüknek sem jó. Miközben Valerie állandó megfigyelés alatt áll, mert sokan ön- és közveszélyesnek tartják. Ami akár még igaz is lehet, hiszen a lövöldözés óta Val mindent elveszített, ami esetleg értelmet adhatna az életének...

Nagyon régóta várólistán volt már nálam a Hate List, konkrétan még akkor néztem ki magamnak, amikor felfedeztem magamnak a Bookdepository-t vagy 1,5-2 éve, és hát... az nem mostanában volt. A múltkoriban pedig sikeresen felfedeztem, hogy nahát, a Hate List megjelent már egy másik fajta borítóval is (mert én csak ezt a feketét láttam), hú, hát igen, ezt én már nagyon régóta el akartam olvasni. És akkor ami késett nem múlott, most sikerült ténylegesen is sort kerítenem rá, és nem bántam meg.

Halkan azért megjegyzem, hogy kellett nekem egy kis idő, amíg megszoktam Valeriet, aki a történet középpontjában áll, és aki a könyv 90%-ában magát sajnáltatja. Sajnálom, ez van. Ugyanis nem tudtam felfogni, hogy hogy járhat valaki 3 évig egy sráccal, akivel az utóbbi időben a beszélgetésük nagyon jelentős részét a halál, az öngyilkosság, mások utálata, és az élet értelmetlensége tesz ki, és aztán meglepődik azon, hogy egyik nap besétál a suliba, és lelő mindenkit. Vagy öngyilkos lesz. Vagy valami. De a lényeg, hogy Valerie azért annyira nem volt soha elveszve, mint Nick, és nem értem, hogy hogy nem vette észre, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Aztán persze rájöttem, hogy azért, mert Valerie gyakorlatilag semmit nem vett soha észre, és csak saját magával foglalkozik - a sajnálatos esemény napján is konkrétan azzal, hogy nehogy szakítsanak Nick-kel, és hogy a srác végre kiáll érte, csak nem éppen úgy, ahogyan azt ő sejtette. Szóval amint ezen sikerült túltennem magam, a történet elég erőteljesen magába szippantott. Mert az volt, erőteljes. Nem tudok rá más szót találni. És nagyon szerettem a befejezést.

Miután Cammie Morgan, a Kaméleon, kénytelen volt lemondani első barátjáról, Josh-ról, megfogadta, hogy soha többé nem sodorja veszélybe társait és az iskoláját; zavartalan félévre vágyik. De ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ha az ember a CIA örököse és a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja… A tanárok titkolóznak, az öreg kastélyba titokzatos vendégek érkeznek, és a Csipkebokor fedőnévről sem tudni, mit takarhat… Megtarthatja-e a lány fogadalmát? Cammie és a barátai falakon másznak át, kémkednek, hogy kiderítsék az igazságot. Bár bíznak képességeikben, ez alkalommal a Cammie szívéért és szeretett iskolájáért folytatott harc keményebb, mint valaha…

Még tavaly decemberben olvastam a Gallagher lányok első részét (Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene, hogy öljelek), és akkor meglehetősen vegyesek voltak az érzelmeim. Konkrétan nem akartam tovább erőltetni a sorozatot, mert annyira azért nem felelt meg az elvárásaimnak. Aztán olvastam mást is Ally Carter-től (Heist Society - sokkal-sokkal bejövősebb sorozata szerintem), és az nagyon tetszett, és azóta fontolgatom, hogy kellene még esélyt adnom neki. De csak amolyan könyvesbolti zugolvasóként 1-1 fejezeteket olvasgattam a második részből, ami már hónapok óta megjelent, Görbüljek meg, ha igazat mondok címmel. Aztán néhány napja az az eset történt, hogy a boltban leültem elolvasni egy fejezetet, amiből 3 lett, amiből pedig az lett, hogy dehülye vagyok, amúgy is rajta van a readeremen, és innentől kezdve nagyon hamar a végére értem. És hihetetlen, de szerettem. Sokkal jobban, mint az első részt.

A folytatásokra sem kell már szerintem sokat várni, legalábbis én most úgy érzem, hogy nekem ezt nagyon hamar tovább kell olvasnom, mert nagyon tetszett. Az a nagy bajom egyébként, hogy az, hogy valami tetszik-e nekem, vagy nem, nagyon sokban függ attól, hogy éppen milyen a hangulatom. Gyakran megesik, hogy úgy érzem, hogy nekem ehhez nincs sok kedvem, de ha mások vettem volna elő, akkor máshogy gondoltam volna. Csak nem szeretek ilyenek miatt félretenni könyveket, inkább úgy vagyok vele, hogy ha már belekezdtem, akkor végigviszem. És lehet, hogy ez a baj. Mert Cammie-re én egészen mostanáig abszolút negatív érzésekkel gondoltam vissza, hiába imádtam a Heist Society-t, és lehet hogy soha többé nem is mentem volna a közelébe, ha nem lennének ilyen enyhe mazochista hajlamaim, amik aztán néha visszacsapnak (szerencsére:)).

Úgy rémlik már írtam párszor, hogy az idei terveim között szerepel, hogy legkésőbb karácsonyig újraolvasom az összes Harry Pottert, és aztán megnézem az összes Harry Potter filmet. Mostanra pedig lassan, de biztosan sikerült sort kerítenem a harmadik részre is, amiről most tényleg csak pár sort írnék.

Ami a megjelenését illeti: ez volt az első Harry Potter, ami már olyankor jelent meg, amikor testvérem is nagy HP-rajongó volt, és mivel óriási veszekedés volt belőle (már a könyvesboltban!), hogy ki fogja hamarabb elolvasni, szegény anyának rögtön két példányt is kellett vennie belőle. Nem baj, majd elajándékozzuk. Persze erre nem került sor, mert instant újraolvasás lett belőle, mindkettőnk részéről, legalább huszonötször :D Mellesleg jegyzem meg, hogy ekkorra már az első kettő rész is két példányban volt meg otthon. Az első könyvet ugye első kiadásban vettük meg, zöld borítóval, aztán megjelent belőle egy olyan verzió is, amit mostanra már mindenki ismer. Na nekünk ugye kellett az is. Meg abban a változatban már lényegesebben kevés elgépelési/helyesírási hiba volt - persze még így is akadt bőven :). A második könyvet pedig megkaptam angolul, elvégre már tanulom a nyelvet, ez meg mesekönyv, majd elolvasom - persze azóta se... (A negyedik könyv is kétszer van meg, mert megkaptam németül, a hatodik pedig azért, mert én angolul olvastam, tesóm pedig megvárta a magyar verziót, mert nem voltam hajlandó lefordítani az egészet a megjelenésig. Az ötödik nem tudom miért csak egyszer van meg, a hetedik pedig már annyira nem volt várós, hogy kétszer is kelljen a polcra.)

Ami pedig a történetet illeti: Nagyon sok mindent szerettem ebben a könyvben, egyrészt én egyenesen szerelmes voltam (nem, nem Siriusba :P) Lupinba, a legeslegnagyobb kedvenc sötét varázslatok kivédése tanárom. Itt szerettem meg nagyon a Wesley ikreket, imádtam a titkos járatokat, a Tekergők Térképét, a Kóbor Grimbuszt, a sok csínyt. Nem szerettem viszont Hermione-t, az időutazást a hippogriffes részeket (Norbertet a tarajos norvégot sem szerettem, meg majd a házimanókat sem fogom - ez van), a Makesz-Csámpás kergetőzést, és (köveket ide) Siriust. Emlékeim szerint ez volt az első négy könyv közül a legkevésbé tetsző rész. Figyelem! A fenti mind a gyerekkori emlékeimet idézi, mert most: első betűtől a végig IMÁDTAM. Én sem igazán értem :D De most nem találtam benne semmi negatívat, sőt, kifejezetten szerethető volt ez a rész! És időutazás wow :D Igen, ez egy olyan dolog, amit hosszú évek alatt szerethettem csak meg, de mostanra nagyon :D A negyedik részt pedig pont ma kaptam meg, nem tudom mikor kezdek neki, konkrétan most 4 magamhoz képest elég hosszú könyvvel "szenvedek" :D

A legtöbb középiskolai sportcsapat más iskolák csapataival szokott rivalizálni. A Hamilton gimiben azonban szó szerint polgárháború dúl: az amerikai focicsapat a futballcsapat ellen. A versengés évekkel ezelőtt kezdődött, mostanra pedig már alig emlékszik valaki arra, hogy egyáltalán miért is indult el ez az egész. Ami pedig Lissát illeti, nagyon elege van már belőle. A hátvéd barátja, Randy, mindig cserben hagyja, csakhogy egy jót verekedjen a focisokkal, vagy hogy valamivel jól megvicceljék őket. És már három különböző alkalommal dobálták meg Randy autóját tojásokkal, amikor Lissával éppen jól érezték benne magukat. A lány pedig már nagyon unja, hogy izzadt fiúkkal kell versengenie a barátja figyelméért, ezért elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a rivalizálásnak: az összes játékos barátnőjével együtt szextilalmat rendel el, amíg a csapatok békét nem kötnek. Arra azonban egyikük sem számít, hogy a csapatversengés helyett egy újfajta rivalizálás veszi kezdetét: lányok a fiúk ellen. Lissa pedig végképp nem látta előre, hogy jobban vonzódik a fiúk vezetőjéhez, mint a saját (volt?) barátjához.

Kody Keplingerről tudnék ám ódákat zengeni, pedig még csak két regénye jelent meg, annyit is olvastam tőle. Ugyanis velem nagyon ritkán fordul elő olyan, hogy elolvasok egy könyvet, és amint becsuktam, már nyitnám is ki újra, és nemcsak a kedvenc jeleneteimet olvasnám át ezerszer meg ezerszer, hanem az egész könyvet. És Kody Keplinger két regényéből kettő bizony ilyen volt. Igaz, ha választhatok kedvencet, a Shut Out nálam messze nem közelíti meg a DUFF-ot, de azért szorosan mögötte kocog. Jövőre pedig jelenik meg egy újabb regény, amiről a címén kívül (A Midsummer's Nightmare) még sajnos semmit nem tudni, de részemről 100%, hogy mindent el fogok olvasni tőle.

A Shut Out alapja szerintem hihetetlenül eredeti (azon kívül, hogy Arisztophanész Lüszisztratéját vette alapul), és a megvalósítás is szenzációs. Egy pillanata nem volt a könyvnek, amit ne szerettem volna, még akkor sem, amikor Lissa néha túlzásba vitte a "meg kell nyernünk a háborút"-dolgot (mégis milyen háborút?), és nem vette észre, hogy már régesrég elérték a céljukat. Mert így volt jól. Ami pedig engem illet, Cash-be legalább annyira bele vagyok szerelmesedve, mint Wesley-be a Duff-ból. <3

A Rómeó és Júlia a történelem egyik legtragikusabb szerelmi története... Csakhogy Júlia soha nem lett öngyilkos, hanem megölték. Mégpedig az az ember ölte meg, akiben leginkább megbízott, a szerelme, Rómeó, azért, hogy a fiú biztosítsa a saját halhatatlanságát. Arra azonban még Rómeó sem számított, hogy Júlia számára is elérhetővé válik az öröklét, és évszázadokig ellenséges oldalakon fognak harcolni. Rómeó azért, hogy rávegye a friss szerelmeseket, hogy áldozzák fel a másikat az öröklét miatt, mint ahogy ő is tette, Júlia pedig azért, hogy mindezt megakadályozza, és fenntartsa a szerelmet a fiatal párok között. Legalábbis addig, amíg Júliára rá nem talál egy újabb tiltott szerelem, Rómeó pedig mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa azt.

Ha a fenti történet - a fülszöveg -, kicsit zavarosnak tűnik, akkor jelentem, nem rontottam el semmit. Mert tényleg ilyen zavaros nagy zagyvaság az egész könyv. Stacey Jay-től egyébként már olvastam egy zombis kis őrületet, az mondjuk ennyire nem volt rossz, és egyébként tervezem a folytatását is, csak elég kellemesen várat magára. De ami a legdurvább, hogy ezután a Rómeó és Júliás megnemtudommondanihogymi után is még van könyv, amivel szemezek az írónőtől (The Locket). Pedig a Juliet Immortal-t olyan szinten utáltam, hogy ha papírformában olvastam volna, biztosan vagy ötször a falhoz vágtam volna. Így csak a fejemet vágtam az asztalba nagyon sokszor, meg persze szidtam magam elég rendesen, hogy még így is érdekel mi a vége, és ezért kénytelen vagyok tovább olvasni.

A legnagyobb baj a főszereplővel van, aki elvileg a pozitív szereplőnk, és évszázadok óta menti a szerelmespárokat. Gyakorlatilag ő minden, csak nem pozitív, sajnáltatja magát, és utál mindenkit - hű, spoilerspoiler: még saját magát is. A "munkájában" pedig olyan kezdőnek mutatkozik, mintha most csinálná ezt az egészet először, pedig mint mondtam, ÉVSZÁZADOK ÓTA verseng Rómeóval. Aha, hát nem látszik. Ben teljesen semmilyen, én inkább voltam Rómeó-párti, pedig ő aztán nem a legpozitívabb szereplő.

A másik legnagyobb baj, hogy egy nagyon összecsapott összevisszaság volt az egész. Nem érzem magam túlzottan szerencsétlennek, de már a könyv elejét sem értettem. Aztán nagy nehezen összeállt a történet, de a befejezés olyan szinten ide-oda ugrálós volt, hogy csak kapkodtam a fejem, és tulajdonképpen nem is igazán értem mi történt. Pozitívumként pedig csak azt tudnám felhozni, hogy az alternatív Rómeó és Júlia befejezést nagyon szerettem, hihetetlen, hogy nem szúrta ki a szemem a nagy név-hasonlóság, főleg hogy például a Rómeó és Júlia musicalből is a kedvenc dalom a "Hogy mondjam el?". Lassan pedig már úgy érzem, hogy körülbelül sikerült olyan összevisszán írnom, mint amilyen a Juliet Immortal is volt.

Cassio Lowood egy igazán szokatlan szakmát örökölt: megöli a halottakat. Mint ahogy előtte az apja is tette, egészen addig, míg egy szellem brutálisan meg nem gyilkolta őt. Most pedig Cas-re hárult a felelősség, hogy szellemek után kutatva bejárja az országot az édesanyja, és az anyja macskájával együtt. Sorra kapják ugyanis a tippeket, figyelik a városi legendákat, és a hihetetlen történeteket, csakhogy szellemekre bukkanjanak, miközben gondosan ügyelnek arra is, hogy sehol se eresszenek gyökereket, és távoltartsák maguktól az esetleges barátokat. Amikor megérkeznek az új városba, ahol egy véres ruhájú lány kísért, akit a helyiek csak Annának hívnak, Cas azt gondolta, hogy ez a mostani feladat is olyan lesz, mint a többi: megtalálni a szellemet, levadászni, és megölni. Cas azonban egy olyan szellemet talál, amilyennel korábban még sosem találkozott. Egy lányt, akit megszállt egy átok, és a harag, ami eddig egy olyan ember életét sem kímélte meg, aki a háza közelébe merészkedett. De Anna valamilyen oknál fogva Cas életét mégis megkíméli...

Öh... alig 12 napja írtam utoljára a blogra, és erről a könyvről már akkor is írhattam volna, mert nem a napokban olvastam el, hanem már vagy két hete. Szóval írni róla... hát nem kicsit nehéz. Arra emlékszem, hogy mivel folyamatosan böngészgetni szoktam a friss és várható megjelenéseket, az Anna Dressed in Blood is egy ilyen alkalommal kerülhetett a várólistámra. Tetszett a borító, meg a fülszöveg, kell. Aztán amikor megjelent, úgy kezdtem neki, hogy a fülszöveget még egyszer már nem olvastam el, csak hogy ne is tudjam, hogy mire számíthatok. Mi lett ennek a következménye? Az első pár oldalon konkrétan találgattam, hogy ugyan most Cas fiú-e vagy lány, mert ez megállapíthatatlan volt. És még szidtam is magam, hogy megint nagyon ügyesen mellényúltam, nesze neked szép borító!

Azután pedig az történt, hogy tényleg sikerült csalódnom, de pozitívat! Cas-ről kiderült, hogy fiú, és végre ezt már határozottan el is lehetett dönteni róla, a történet pedig ilyen feelinges kisvárosi szellemtörténetté alakult át. Körülbelül mint egy első évados Supernatural epizód. Voltak kevésbé jól sikerült részek (engem ettől az egész Cassio-Anna románctól rázogat a hideg, nagyon nem kéne), meg olyanok, amikor csapkodtam a térdem (pl csirkelábak). De összességében tényleg egy pozitív csalódás volt, egy közepesen várós második résszel. Na de az majd csak jövőre.

Ez az első része Richelle Mead új sorozatának, ami a Vámpírakadémia világában játszódik, és tulajdonképpen a VA folytatása, csak éppen most 4 VA mellékszereplőből lett főszereplő, név szerint: Sydney, Adrian, Jill és Eddie. Persze néhány régi főszereplő is megtette már látogatását, mint mondjuk Rose és Dimitri is - utóbbitól még tartok is, hogy neadjisten még nagyobb szerepe is lesz.

Sydney-re igencsak rájár a rúd az alkimistáknál, főleg miután mindenki számára egyértelművé vált, hogy segített Rose-nak, aki akkoriban egy gyilkosság legfőbb gyanúsítottja lett. És bár nem mondják ennyire nyilvánvalóan Sydney szemébe, de mindenki vámpírpártinak tartja, mikor elvileg kilométeres távolságot kellene tőlük tartania; és a fiatal alkimistának bizony még sokat kell bizonyítania, hogy újból megbízzanak benne. Az első feladata az lenne, hogy vigyáznia kell Vasilisa Dragomir, a jelenlegi moroi királynő féltestvérére, Jillre. Mivel ugyanis Lissa uralkodásához szüksége van egy élő családtagra, addig sokan megpróbálnának Jill életére törni, sőt, igazából már meg is tették. Mivel nem tudják, hogy kiben lehet megbízni, ezért a legbiztosabbnak azt tartják, ha elrejtik Jillt egy olyan helyre, ahol biztosan nem keresnék: a napsütéses Californiába. Sydney pedig Jill "testvéreként" és szobatársaként tudna felügyelni arra, hogy a dolgok rendben menjenek, miközben tudja jól, hogy nem kerülhet közel a vámpírokhoz, mert a többi alkimista állandóan azt figyeli, hogy vajon mikor fog legközelebb hibázni, hogy azonnal leválthassák.

Kezdem azzal, amit legjobban szeretnék: ha vissza lehetne menni a Last Sacrifice végére, rohadt jól lezárnánk mindent, mindenki boldogan él, aki meg nem, majd később megtalálja a boldogságot, de az már minket nem érdekel, mert itt a vége fuss el véle! Ezt szeretném, igen-igen! Nem egy félig nyitott Vámpírakadémiát, hogy aztán szenvednünk kelljen a Bloodlines-szal, mert most konkrétan az történik.

Az van ugyanis, hogy míg Sydney-t mellékszereplőként igenis kedveltem, mert élveztem, amit Rose-zal levágtak, addig főszereplőként egyáltalán nem működik. Nem tudom kedvelni, mert leginkább azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy a fejemet vertem a falba a hülyeségei miatt. És egyáltalán nem tudnak érdekelni a problémái.

Aztán ami a legjobban fáj, hogy én a VA közepe táján átváltottam Adrian-fanságra, mert imádtam, mert azt akartam, hogy neki jó legyen, mert annyira egy szerethető karakter volt. Most gyakorlatilag seperc alatt tönkrevágódott az összes pozitív elképzelésem Adrian-ról, mert újfent kiderült, hogy egy menthetetlenül elkényeztetett személlyel van dolgunk, pedig én mindig is azt éreztem, hogy ez megváltozott. Most pedig annyira felelőtlen volt, amikor pedig cselekedni kellett volna, akkor passzív volt.

És sok szempontból annyira VA utánzat volt az egész... Kezd kialakulni a szerelmi szál, ami még lehet hogy sokszögesedik is idővel, hogy még izgibb legyen (nem lesz). Itt is kaptunk egy olyan kapcsolatot, mint ami Lissa és Rose között volt. Csak nem akarom nagyon elspoilerezni, még akkor sem, ha egyébként jóval azelőtt rá lehet jönni, minthogy Sydney-nek elmondták volna. Aztán amin teljesen a falra másztam. Ha elvileg az alkimisták mindenhol ott vannak, mindent tudnak, mindent látnak; plusz mostmár a vámpírok is ennyire ráfeküdtek a spirit-dologra, akkor hogy a fenébe bukkanhat fel egy elvilekben régóta megfigyelt moroi szereplő úgy, hogy "évekig strigoi voltam, de egy nyamvadt spirit-user visszaváltoztatott, és most mindent megteszek, hogy újra strigoi legyek!"??? És akkor még volt egy csomó olyan dolog, ami miatt a fejemet vertem a falba, meg az asztalba, meg egyéb kemény dolgokba. Mert egy ilyen unalmas és kiszámítható kötetet Richelle Mead tollából én még nem pipáltam. Könyörgöm, miért nem lehetett megállni a Last Sacrifice után? Azt kellett volna csudálatosan lezárni, és megkímélni mindenkit a folytatásoktól...

Payton Gritas gyakorlatilag ezer éve ismeri Sean Griswold-öt, márcsak a nevükből kifolyólag is. A Gritas követi Griswold-öt a névsorban, ebből pedig az következik, hogy mindig egymás mögött ültek, egymás mellett álltak a sorban, vagyis mindig is részese volt a mindennapi életének. De amíg Payton nem tudott édesapja betegségéről, addig nem volt igazán oka, hogy észrevegye Sean-t. Most viszont, hogy egyre több gond van otthon, Payton úgy érzi, hogy találnia kell valamit, amire tudna fókuszálni, csak hogy ne csak az otthoni dolgok járjanak a fejében: az apja betegsége, hogy a családban mindenki tudott róla, csak neki nem szóltak... És így alakult, hogy Payton egyre nagyobb figyelmet fordít Sean... fejére. Először arra, hogy milyen nagy Sean feje, mármint a nyakához képest, aztán ott vannak azok az idegesítő kis hajszálak Sean nyakán, vajon azokat miért nem borotválja le? És vajon mitől van egy hatalmas sebhely Sean fején? Szokott kerékpározni, talán valami bicajos baleset? Ráadásul milyen selymes is Sean haja, úgy megsimogatná néha... Ez a fej kívülről egyszerűen tökéletes, ugyan ki mondta, hogy nagy? Most pedig ideje lenne megtudni, hogy milyen lehet belülről! :)

Azt halkan megjegyzem, hogy persze nem mindig értettem, hogy Payton mit miért csinál. Nagyon végletes lány, mikor megtudta, hogy az egész családja tudott az apja betegségéről, és senki sem mondta el neki, onnantól hetekig nem volt hajlandó két szónál többet váltani a családtagjaival. Szóval helyenként picit gyerekesen viselkedett, de igazából nagyon szerethető lány volt. Amilyen aggódós volt állandóan, igazából nem is csodálom, hogy nem mondták el neki a dolgot, különben ő is biztos felborította volna az egész életét, csakhogy apunak mindene meglegyen.

Az pedig határozottan aranyos volt, ahogy keresett valamit, bármit, amire fókuszálhat, és kilyukadt Sean fejénél. :D Nekem is van olyan, hogy valamire fókuszálnom kell, ha gondok vannak otthon, vagy munkában, vagy valami... De ilyenkor én vagy a munkát, vagy egy srácot, vagy a macskámat választottam, nem pedig valakinek a fejét :_D

Szóval tündéri kis könyv volt, jelentem, ez a tizenkettedik, amit a Contemps challenge keretein belül olvastam! (Remélem legalább ezt teljesíteni fogom, ha már a váróslista-csökkentés ilyen szinten megakadt... de kellett nekem egy csomó olyan könyvet választanom, amik csak a helyet foglalják a polcomon! Persze tudom, hogy ez lenne a várólista-csökkentés lényege, de akkor is.) Apropó Contemps, egy picit átalakult a célja az oldalnak, nem csak tizeniksz író működik közre, hanem rengeteg YA ajánló van fent, itt is lehet figyelni a friss megjelenéseket. Azért szeretem, mert tényleg sok olyan könyvre hívják fel a figyelmet, ami egyébként biztosan tetszene, csak magamtól nem biztos, hogy rávenném magam, vagy lehet észre sem venném. Sean Griswold-del például utóbbi lenne a helyzet. Milyen kellemes kis olvasmány volt, de magamtól nem biztos, hogy elkezdem.

A legkedvesebb dolog, amit a könyvhöz tudok még kötni, az a következő. Ugye én elsősorban bkv-n szoktam olvasni, és néha érzem, hogy elképesztően ciki könyveket tudok magammal hordozni (az Olthatatlan vágynál is ezt éreztem), amiket aztán mindenki lát. A Sean Griswold nekem egy természetellenesen rikító magentaszerű (nem értek én a rózsaszínekhez) színben pompázik, és végig úgy éreztem, hogy mindenki a könyvemet bámulja, nem hiszem el, hogy már megint nem voltam képes beborítózni... Ennek ellenére picit sokkolódtam, mikor átnéztem a mellettem ülő lánynak a könyvére, és UGYANILYEN színű volt a borítója. Csak a lány 6 éves volt, és a könyv címe az volt, hogy Első könyvem :D Nem tudom miért, de fél napig ezen mosolyogtam:D A fenti kép egyébként nem adja át, hogy mennyire élénk színű a borító.

Ami ezt a hónapot illeti, egyrészt nehezen választottam össze nyolc könyvet, azért is, mert már megint sokmindenből tudnék szemezgetni, másrészt pedig mert annyira azért egyik sem érdekel most... Csak az első 5 :) A maradék hármat pedig 8 olyan új megjelenés közül válogattam össze, amik szépek, meg jónak tűnnek, de azért nem halok bele, ha kimaradnak :D

Ami az első 5 könyvet illet: A Sweet Venom az Tera Lynn Childs, aki a Fins és az Oh My Gods miatt is nagy kedvenc, nem kérdés, hogy NAGYON várom az új sorozatát. A Shut Out az Kody Keplinger, aki pedig DUFF miatt kedvenc (a DUFF pedig konkrétan annyira kedvenc, hogy tavaly decemberben olvastam, de azóta is állandóan a fejemben van, és egész biztosan újraolvasom még). A Lola and the Boy Next Door pedig szintén az írója miatt került fel a listámra: Stephanie Perkins-nek köszönhetjük Annát és az ő várvavárt franciacsókját. Az All These Things I've Done pedig Gabrielle Zevin, akitől még nem olvastam semmit, csak akartam, az Elsewhere-t, meg a Memoirs of a Teenage Amnesiac-ot (utóbbinak a filmváltozatát már elkezdtem, csak én Horikita Makit annyira sosem szerettem...). A Stay With Me-ről pedig olvastam egy hihetetlen aranyos könyvajánlót, már nem is emlékszem hol, de körülbelül azonnal a várólistámon landolt.

Ami az utolsó három könyvet illeti, ezekkel a könyvekkel szemezek még a hónap megjelenései közül; ezekből választottam ki hármat: Michelle Hodkin: The Unbecoming of Mara Dyer; Jocelyn Davies: A Beautiful Dark; Erin Morgenstern: The Night Circus; Amber Argyle: Witch Song; Rae Carson: The Girl of Fire and Thorns; Jennifer Castle: The Beginning of After; Laini Taylor: Daughter of Smoke and Bone; Maureen Johnson: The Name of the Star.