Bernie Rhodenbarr tényleg semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Mindössze tette a dolgát. Megkereste egy férfi, hogy becsülje fel a könyvtárát. Bernie elment, felbecsülte, hazaballagott. Nyugodt lelkiismerettel. Csakhogy Carolyn, társa a bűnben, a Pudliművek tulajdonosa, letaglózó hírrel várja: macskáját, Myanmart elrabolták. A váltságdíj meg negyedmillió dollár. Egy használt macskáért. Kisvártatva az is kiderül, hogy a könyvgyűjtemény tulajdonosa gyilkosság áldozata lett, a lakás meg tele van Bernie ujjlenyomataival. Közben pedig boldog-boldogtalan rajta keres egy Mondrian-festményt, ami évtizedekkel ezelőtt tűnt el. És még csak nem is ő lopta el.

Nem mostanában volt, hogy bármit is olvastam volna Lawrence Block-tól, pedig Bernie-t kifejezetten a barátomnak tekintettem. De hát tipikusan olyan könyv volt, ami ha volt a könyvtárban kivettem, egyébként nem nagyon mentem a közelébe. Aztán úgy alakult, hogy még könyvhéten 500 pénzért vesztegették ezt a kötetet, és mivel ez amúgy is kimaradt, meg ennyi aztán tényleg nem pénz érte, megvettem. Most pedig próbálom csökkenteni a polcomon felhalmozott könyveim számát, így alakult, hogy nagy nehezen, de sikerült sort is kerítenem rá.

Nagy meglepetések nem voltak ebben a kötetben, főként azért, mert nem sorban olvastam az eddigi könyveket sem, és valamelyik későbbi kötetben már utalt rá Bernie, hogy egy valódi Mondrian van a szobája falán. Így a végén levő trükközés is kiszámítható volt, meg valahogy az egész könyv is. Azzal sem nagyon vagyok kibékülve, hogy a párbeszédek annyira valótlanok voltak most is, hogy ilyen az életben biztosan nincs, ismerjük bármennyire is a másik félt. Szóval nagyon meglátszik, hogy mostanában messze nem ilyen könyveket szoktam olvasni, ennek ellenére Bernie-t továbbra is a barátomnak fogom tekinteni, de ha bármi is kimaradt még belőle, megvenni ezután mégannyira sem fogom.

Nem túlzás, hogy ez volt eddig a kedvenc betörős regényem. Mert ez egyben volt Lawrence Block, Raymond Chandler és Agatha Christie. És éppen ezért imádtam. Ugyanis most egy vidéki angol kúriába utaznak el hőseink, egész pontosan Bernie és Carolyn. Eredetileg Bernie a barátnőjével, az idegesítő Lettice-szel utazott volna el, csak a lány közölte, hogy sajnos nem ér rá, mert éppen férjhez megy. És Bernie úgy gondolta, hogy akkor már ne menjen kárba a foglalása, meg amúgy is egy igazán rendkívüli felfedezést tett. Valószínűleg az épület könyvtárában található Raymond Chandler dedikált első kiadású regénye, A hosszú álom. És mint egy irodalmtörténeti ritkaság, nem kevés pénzért lehetne túladni ezen a könyvön.

Azonban akad egy kis bonyodalom. Egyrészt, hogy Lettice nászútja helyéül pont ezt a vidéki kúriát választotta, másrészt pedig a vendégek sorra halnak meg. Egyikük pont a könyvtárban, ami meghiúsítja Bernie-t abban, hogy csak úgy fogja a könyvet, és lelépjen. Meg ha már amúgy is Raymond Chandler miatt vannak ebben az Agatha Christie-s vidéki kúriában, akkor miért ne vehetné ő maga kezébe a dolgokat és oldja meg az ügyet?

A történet amúgy elég kiszámítható volt, nem sikerült semmivel sem meglepnie, hacsak nem azzal, hogy Bernie-t most egy kicsit másmilyen oldalról is megismerhetjük. Mert itt nem csak a betörői tapasztalat számít, hanem a könyvek iránti rajongás. És be kell látnunk, ha mi is annyi krimit olvasunk, mint mondjuk Bernie, akkor ugyanolyan könnyen rájövünk a vendégek között lappangó titkokra, mint ahogy Bernie tette.

Egy újabb darabja Lawrence Block betörő-sorozatának, és mivel ez nem az első könyv, ami itt a blogon szerepel, ezért bevezetőnek ennyi bőven elég. Ugyanis ez a rész is teljesen rendben volt, akárcsak a többi.

Carolyn, akinek a kutyás vendégei időnként elszoktak ejteni egy-pás magánjellegű megjegyzést, megtudja, hogy az egyik gazdagabb vendége elutazik a férjével, és tulajdonképpen őrizetlenül hagyják a lakást. Úgyhogy nem is lehet mást tenni, mint meggyőzni az ex-betörő Bernie-t, hogy ezt a házat bizony meg kell látogatni. Azonban ami váratlanul éri őket, hogy már megelőzték őket holmi vandálok, akik teljesen felforgatták a házat. Ám még így is sikerül a széfből ellopni egy pár ékszert, egy órát, és egy ötcentest, ami egy kicsit többet ér a névleges értékénél.

A másik probléma azonban az, hogy Bernie-ék betörése után holtan találják meg a ház tulajdonosának feleségét, és természetesen Bernie-re akarják rákenni a vandál betörést és a gyilkosságot is. Ő azonban ennek cseppet sem örül, hiszen ő egyáltalán nem erőszakos, másrészt pedig ő sosem csinálna ilyen amatőr módon elkövetett betörést. Szóval most megint meg kell keresnie a valódi tettest, vagy tetteseket, különben még valami olyanért ítélnék el, ami teljesen különbözik az elveivel. Ezt pedig nem szabad hagyni.

Könyvtári példány, az első oldalon van egy kedves figyelmeztetés: Belene kezdj! Tök szar! És aztán egy újabb olvasó hozzáfűzése a fentihez, miszerint Külön írandó! És erre én csak annyit tudok mondani, hogy szerencsére az első olvasónak nem volt igaza. Mert lehet hogy neki nem jött be Lawrence Block, de ez a rész is ugyanolyan volt mint a többi. És nem, még mindig nem unom. Mondjuk most akadt problémám ezzel a résszel, de csak annyi, hogy a párbeszédek 90%át nem tudom elképzelni élő beszédben. És nem, nem azért, mert egy betörővel folytatnak beszélgetést, hanem mert nagyon mesterkélt volt. Pedig ez eddig még nem volt ennyire feltűnő. Nem azt mondom, hogy ezáltal nem volt élvezhető, csak nem tűnik valami valóságosnak.

A történet hasonló az előzőekhez. Bernie próbál visszavonulni, de sajnos most sem sikerül neki. Betör egy lakásba, ahol talál egy hullát. Szóval mindent szépen visszapakol, mintha nem is járt volna ott. Közben pedig egy másik betöréssel gyanúsítják, amihez viszont semmi köze nincs. Aztán ahogy az lenni szokott, a szálak addig kuszálódnak, amíg kiderül, hogy a két esetnek mégis van köze egymáshoz, és végül egy macska segít megfejteni az ügyet.

Egy betörőnek valószínűleg azért nem lehet szerencsés, ha sokan ismerik a foglalkozását, mert akkor csak ritkán lehet nyugiban. Előfordulhat, hogy egy ártalmatlannak tűnő kis fogászati kezelés során is azt kell hallgatnia az fogdokitól, hogy milyen jó lenne, ha ki tudná fosztani az exfelesége lakását. Hát pont ez történik kedvenc betörőnkkel, Bernie-vel, és ugyan hogy tudna nemet mondani, ha egyszer a szájában vájkálnak? A probléma csak az, hogy ez a bizonyos exfeleség pont akkor érkezik haza, amikor Bernie a lakást próbálja kipakolni, arról nem is beszélve, hogy a lányt fél órán belül megölik, miközben Bernie arra vár, hogy végre kijöhessen a szekrényből.

Ez a harmadik betörős könyvem, ahol szegény Bernie-t már harmadjára vádolják betöréssel, de ez van, ez egy ilyen munka. Vagyis nem untam meg, még mindig imádom. Abszolút pozitív, hogy Bernie tanul az előző hibáiból, például most már rendesen körülnéz a kifosztandó lakásban, és meggyőződik arról, hogy biztosan nincs holttest a szomszéd szobában: "Egy darab élettelen test sem volt a lakásban. Élő is csak egy, az enyém." Illetve amit még megjegyeztem magamnak, az egy remek fenyegetés. Van egy fogorvos rokonom, majd megmondom neki, lehet hogy valamikor még szüksége lesz rá: "Bárcsak ott ülnél most a székemben! Gyökérig belefúrnék az összes fogadba."

Igaz, hogy még csak ez a második betörős regényem, de ez a rész egyelőre még követi az előzőnek a sablonját. Azaz Bernie-t már megint gyilkossággal vádolják, és valahogy meg kell próbálnia tisztáznia magát, hiszen ő csak egy mezei betörő, igaz hogy abból is a legjobb, nem pedig gyilkos. Csak a körítés más egy kicsit.

Úgy tűnik ugyanis, hogy Bernie jó útra télt, és más megélhetést választott. Bár kérdés, hogy mennyire lehet megélni egy könyvesbolt vezetéséből, mindenesetre úgy tűnik, hogy most sokkal inkább ezzel foglalkozik, és nem a betöréssel. Vagy ez csak a látszat? És a könyvesboltosdi az csak egy álca, mely mögött értékes könyveket lophat el? Ugyanis a történet középpontjában most egy igencsak ritka könyvről áll, amit elég sokan meg szeretnének szerezni.

Ám amit én igazán szeretek ezekben a könyvekben, azok Bernie szövegei. Jó, nem mondom, vannak mélypontok időnként, most is voltak, és az előzőben is voltak. Például ha zárójelben elkezd magyarázni valamit, az már régen rossz. Szerencsére ez nem túl gyakran fordul elő. Inkább ilyen szövegekkel él: "Csak egyet tehetünk. Amit ilyen helyzetekben mindig tenni szoktam. Megkenek egy zsarut." Vagy ami a leghatalmasabb jelenet az egész könyvben: visszamegy abba a lakásba, amit előzőleg kirabolt, persze mindezt előzőleg bejelenti a tulajéknak. És ilyen szövegeket elnyom: "Sajnálom, hogy be kellett törnöm az ablakot" A tulaj meg lazán megjegyzi, hogy "előfordul az ilyesmi". Vagy amikor szintén ugyanebben a jelenetben a tulaj megjegyzi, hogy neki elég fontos volt az a karkötő, amit Bernie eltulajdonított, és "szóval azon tűnődtem, hogy vajon visszakaphatjuk-e". Eszméletlen! :D

Úgy rémlik hogy az Apák bűnei elolvasása után mintha írtam volna, hogy Lawrence Block-ra még lehet számítani a blogon, de visszaolvastam, és semmi ilyesmit nem írtam. De így talán jobb is, mert üres ígérgetések helyett most bejelentés nélkül is itt a következő olvasmányom, és ígérhetem, hogy lesz folytatás is. Amit persze csak azért merek megígérni, mert már folyamatban van. Hihetetlen gyorsan a végére lehet érni egy-egy ilyen kötetnek, egyrészt mert nagyon olvasmányos, másrészt pedig tényleg nem hosszúak, tehát még azoknak is csak ajánlani tudom, akik annyira nem szeretik lekötni magukat kilós olvasmányokkal.

Ami miatt jó volt ez a könyv, hogy egyrészt betörős, másrészt meg nyomozós is. Én úgy látszik, nekem mindkettő bejön. Igaz betörős könyvet ezidáig nem olvastam, de a főszereplő, mármint az állandó betörőnk Bernard Rhodenbarr abszolút megnyerő figura. Jó a stílusa, és szerethető. Annak ellenére, hogy betörő persze. Vagy pont azért, mert betörő. Mert hát betörőnek lenni nem is olyan rossz, ráadásul mint kiderült, a nők is buknak rá, nem is kicsit.

A történet amúgy annyi, hogy Bernie éppen egy megbízást teljesít, csakhogy munka közben (értsd: éppen valakinek a lakását kutatja át) megzavarják a zsaruk. És miközben éppen lefizetné őket a hallgatásukért, az egyik rendőrnek sikerül belefutnia egy hullába a hálószobában. És persze nem is találhatnának jobb gyanúsítottat, mint azt a betörőt, aki éppen a lakásban ólálkodott. Az már csak mellékes, hogy Bernie-nek nem sikerült az asztalnál tovább jutnia, tehát egyértelmű, hogy ő nem lehetett az elkövető.