Amikor Harper Scott testvére, June öngyilkos lesz, az elvált szülei pedig el akarják felezni a hamvait, Harper úgy dönt, hogy magához veszi az urnát és elviszi oda, ahová a nővére mindig is vágyott: Californiába. Harpert a legjobb barátnője, Laney is elkíséri, illetve egy különös srác is velük tart, akitől egyelőre még nem sikerült megtudniuk, hogy mégis milyen viszonyban állt June-al, de az valószínű, hogy közel állhattak egymáshoz. A kisebb-nagyobb kitérőkkel és rengeteg tanulsággal tarkított út során Harper elég sok igazságra ráeszmél nővérével, önmagával és a világgal kapcsolatban...

Ha jól számoltam, ez a 17. könyv, amit a contemps challenge keretein belül olvastam (és yay-yay lehet nekem örülni, mert amúgy már az utolsót is elolvastam, amit terveztem, csak a blogolással vagyok enyhén lemaradva... de majd eljutok oda is:)), ami azt jelenti, hogy már csak 1 könyv és lesz egy befejezett valamim, amit elterveztem. A várólista csökkentés, a Harry Potterek, meg szegény Diana Wynne Jones még egy picit váratnak magukra...

Az az igazság, hogy egyre több ilyen könyv jön velem szemben, amikor "meghal a főszereplő nővére" és én annyira nem szeretem ezt a trendet. Nekem is van testvérem, és ezért nem szeretek ilyesmiről olvasni, vagyis néha-néha még belefér, de már egy kicsit sok volt belőle. Ennek ellenére a Saving June-t nagyon tudtam szeretni, egyszerűen a legjobbnak tartom amit a témában olvastam. Sajnálom is, hogy mindig útközben olvasok, mert volt jónéhány olyan utalás, vagy zeneszám, aminek szívesen utánanéztem volna, vagy éppen meghallgattam volna. A jegyzetelgetés meg valahogy nem az én világom... oké, konkrétan meg sem fordult a fejemben, hogy fel kéne jegyezni azokat a dolgokat, amiket nem akartam elfelejteni.

A szereplőket egytől egyig nagyon megkedveltem, és együtt tudtam érezni mindhármójuk problémáival. Volt mondjuk néhány olyan dolog, amit nem mindig tudtam hova tenni, de ezt annak tudom be, hogy ez volt Hannah Harrington első regénye, és még van hová fejlődnie. Ennek ellenére rég olvastam ennyire jól megírt, egészen életszagú regényt, főleg nem egy elsőkönyves írótól.

Amber élete nem éppen úgy alakul, ahogy szerette volna. Gyakorlatilag holnap egy olyan dolgot kell csinálnia, amire egyáltalán nem vágyik, ami elől legszívesebben elmenekülne. Tulajdonképpen ezt is teszi, a nagy dolog előtti utolsó napját egyedül szeretné tölteni a tengerparton, hogy nyugodtan gondolkozhasson. De aztán találkozik Cade-del. Amber megérzi, hogy a fiú is menekül valami elől, de megegyeznek, hogy egyikük sem kérdezheti a másikat, hogy mi miatt vannak ott. Ám minél több időt töltenek együtt, Ambert egyre inkább foglalkoztatja a fiú, aki úgy éli meg a nap minden pillanatát, mintha az az utolsó lenne.

Próbáltam úgy írni, hogy ne spoilerezzem el azt, hogy Amber és Cade mi elől menekülnek. Persze nehéz így írni a könyvről, de ha valaki esetleg elolvasná, akkor jobb így. Én például az elején annyira nem értettem azokat a leveleket, amiket Ambernek írt egy bizonyos házaspár, mert valahogy nem stimmelt az egész. Aztán amikor Amber mondott magáról 5 dolgot, amiből 4 igazság és 1 hazugság. Kicsit sokkolódtam. Visszalapoztam. Hogy akkor most mi van? Na és ez az az élmény, ami miatt nem mondok semmit. Ugyanez vonatkozik Cade-re is.

Mindkét szereplőt annyira szerettem. Abszolút pozitív, hogy mindketten mennyire jó viszonyban vannak a családtagjaikkal, ez mostanában annyira ritka. És oké, annak ellenére, hogy Amber elment az utolsó előtti nap, de csak azért, mert gondolkoznia kellett, és ezt otthon is megértik. Nem ezt szeretnék, de megértik. És az ilyesmi olyan ritkán fordul elő újabban, amikor ilyen jól működik egy szülő-gyerek kapcsolat, ráadásul mind Ambernél, mind Cade-nél.

A The Day Before egy újabb Contemps regény, csak az előző bejegyzésemmel ellentétben egy igazán pozitív csalódás. Lisa Schroeder-ről elöljáróban annyit kell tudni, hogy a verses regényeket preferálja, és most sincs ez másképp, kiegészítve néhány levéllel, amit Amber kapott, vagy írt, utóbbiak nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy megtudjuk mégis miért van most a tengerparton és mi elől menekül. Korábban olvastam már Schroeder-től egy hasonló regényt, I Heart You, You Haunt Me címmel, ami nem volt rossz, csak én nem nagyon tudtam mit kezdeni a formájával. Azon kívül, hogy volt benne egy kép, egy játék, ami egészen megmaradt bennem, hogy milyen jó. De én még mindig nem értékelem a költészetet. Ezzel ellentétben a The Day Before már egy sokkal kiforrottabb műve az írónőnek, nagyon szép képekkel, és szerethetőbb karakterekkel.

Éppen ezért szeretnék még esélyt adni Schroeder-nek. Például régebben szemeztem a Chasing Brooklyn című kötetével, amit azért néztem ki magamnak, mert sok blogon fent volt egykoron, valami borítóhasonlóság miatt. Most persze már nem találom, de nem is az a lényeg. Hanem az, hogy lesz még folytatás részemről, és valószínűleg pont a Chasing Brooklyn.

Abby a mindig gyönyörű és tökéletes nővére árnyékában nőtt fel, mostanra pedig már egészen elfogadta, hogy ő mindig csak második lesz. Hogy az emberek általában csak azért közelednek hozzá, hogy Tess közelében legyenek, legyen szó lányokról, vagy fiúkról, mindegy. Lassan már megszokta, és nem is reménykedik abban, hogy valaki csak őt látná meg. Hiszen mindig is Tess körül forgott minden, legyen szó idősekről, fiatalokról, fiúkról, vagy lányokról, Tess mindenkit el tudott bűvölni. Egészen a tragikus balesetéig. Tess most kómában, Abby pedig mindent megtenne azért, hogy újra minden a régi kerékvágásban menjen tovább. Ehhez pedig szüksége van a szuperhelyes Eli-re, aki talán fel tudná ébreszteni Tess-t, mielőtt még túl késő lenne. Csak éppen úgy tűnik, hogy Elit valamiért sokkal jobban érdekli az, hogy mi van Abby-vel, mint az, hogy Tess végre felébredjen és majd egymásba szeressenek (legalábbis Abby tervei szerint).

Ez volt ám az első regényem Elizabeth Scott-tól, pedig évek óta szemezek vele, nem is sorolom inkább, hogy mennyi könyvével. De van néhány a readeremen, csak eddig még sosem volt olyan hangulatom, hogy azokat kezdjem el. Azért is kezdtem ezzel, mert van a sokat ismételt Contemps, és szeretném végre befejezni az idei évre tervezett két challenge-em egyikét, ha már a várólistacsökkentés elakadt. Gondolom, hogy nem ez a legjobb regénye, legalábbis én ha választhatnék, egészen biztosan nem ezzel kezdtem volna. De hát ez volt nálam soron.

Szóval nem tetszett. Elsősorban azért, mert Abby engem halálra idegesített, egyrészt azzal, hogy rögtön ráveti magát Elire, hogy hú milyen helyes vagy, Tess majd biztos beléd szeret, ha felébreszted! Pedig ha azt vesszük Emma is tök ugyanezt csinálja Jane Austen-nál, párosítgatja az embereket, csak ami már lassan kiszúrja a szemét, azt nem veszi észre. A másik meg a rögeszméje, hogy ő csak második lehet, hiszen ott van a tökéletes Tess, és régen is mindenki csak azért barátkozott vele, mert a meseszép Tess a nővére, akit mindenki imád, és hogy ha a fiúk esetleg érdeklődnek is iránta, az is mind Tess tökéletessége miatt van, és őt tulajdonképpen észre sem veszik. Mert az első szerelme is csak azért volt vele, mert ott volt Tess, és amikor együtt voltak, a srác akkor is csak Tess-re gondolt, mert ő mennyire tökéletes blahh! Szóval annyira nem bírtam elviselni, hogy valaki ennyire kevés önbecsüléssel rendelkezzen, hogy amikor van egy ultrahelyes srác, mint Eli, aki aztán Abbyn kívül tényleg semmi mást nem lát, szerencsétlennek akkor is azon kelljen gondolkoznia, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot, és nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy reménykedjen...

Azután pedig, hogy többszáz oldalon végigszenvedtem Abby nyavalygását, valahogy sokkal inkább emberközelibbnek éreztem Tess-t, aki tulajdonképpen jelen sem volt, meg Eli-t. Az ő problémáik valahogy sokkal jobban voltak ábrázolva, nekem ott a szívem szakadt meg például, amikor Eli elvitte Abbyt az iskolájába. És főleg ezek után nem bírtam elviselni, hogy Abby mennyit nyavalyog, mikor vannak emberek, akik sokkal rosszabbat kapnak az élettől. Vagy éppen még ennyit sem, mert egy szerencsétlen baleset elragadja tőlük az életet, és éppen kómában fekszenek a kórházban, és ki tudja, hogy egyáltalán felébrednek-e valamikor. Persze nem mondom, ezt Abby is belátja a végére, de kínszenvedés volt odáig eljutni.

Delilah életében valami nagyon nincs rendben. Régen jó tanuló volt, de mostanra már nem nagyon jönnek össze a dolgok. Van egy fiú, akivel olykor együtt van, de őt nem nevezné a barátjának. Egyéb barátai sem nagyon vannak, és az anyjával sem nagyon beszélgetnek. Például arról, hogy vajon mi történhetett 8 évvel ezelőtt, amikor megszakadt a kapcsolat Del édesanyja és nagymamája között. De lassan eljön az ideje annak is, hogy Delilah megtudja mi minden történt a családjukban, főleg amikor egyik éjjel jön a hívás: meghalt a nagymama. Delnek és édesanyjának pedig 8 év után először vissza kell menniük a szülői házba, hogy elrendezzék a temetés, és a ház eladása körüli dolgokat, és talán azért is, hogy végre szembenézzenek a múlttal.

Megint csak hálát kell adnom azért, hogy van a Contemps, és ezáltal olyan könyvek jutnak el hozzám, amik egyébként nem akaródznak. A Fixing Delilah pedig egy aranyos történet egy lányról, aki egyelőre még nem találta meg önmagát. Mert egyedül nőtt fel, egy munkamániás anya mellett, az apjáról pedig gyakorlatilag semmit sem tud, csak amit a google kidob, főleg a halálával kapcsolatban. Nehezen birkózik meg a nagymamája elvesztésével, még akkor is, ha alig emlékszik rá. De ott laknak a régi házában, a régi holmijai között, Del megtalálja a gyógyszeres dobozait, meg a halott lányának a naplóját. És sem az anyja, sem a nagynénje nem hajlandók beszélni a múltról. Hogy milyen volt Stephanie, a testvérük, aki meghalt. Vagy hogy mégis mi történt 8 évvel ezelőtt. Del pedig nagyon szeretné végre megtudni a válaszokat.

Aztán ott van az a része is a könyvnek, hogy a szomorú dolgokat leszámítva ez mégiscsak egy nyaralás. Hiszen 8 éve nem jártak már "otthon", és akkoriban volt Delnek egy nagyon jó barátja, a kicsi Ricky, aki most már igencsak megnőtt, meg jóképű lett, és már Patrick néven fut, és szemmel láthatóan nagyon is érdeklődik Delilah iránt. Persze még így is néhány dolgot beárnyékol a családi tragédia, meg az, hogy Delilah minden ennyire magára vesz. Hogy máshogy fejezzem ki magam, elég rendesen meg van rá a hajlama, hogy minden jót tönkretegyen maga körül. De azt is mondtam, hogy még nem találta meg önmagát, szóval megvan rá az esély, hogy azért mindent ne vágjon teljesen tönkre. Csak azt a hülye tehenet.

A kedvenc szereplőm amúgy Rachel néni volt, meg maga az a tény, hogy hogy a fenébe lehet három testvér ennyire különböző. Mármint Stephanie-t annyira nem ismertük meg, tekintve hogy 19 évesen meghalt, de az nyilvánvaló, hogy igazán szenvedélyes lány volt. Aztán ott van Claire anyja, aki egyenesen munkamániás, mobiltelefon, laptop és egy tonnányi munka nélkül el nem indulna vidékre, a saját anyja temetésére sem. Aztán ott van Rachel néni, aki egy picit különc, bohókás nagynéni, aki bármit kiolvas a kártyákból, meg egyébként is mindent lát. Abszolút szeretnivaló.

A Delilah után most már tényleg próbálok visszatérni a jövőben a Contemps könyvekhez, egyrészt mert szeretném teljesíteni azt a hülye challenge-et egy éven belül, másrészt pedig mert nagyon jó könyveket válogattak össze, és ha nincs Contemps, akkor tuti messziről elkerülném őket. Úgyhogy remélem hamarosan jön a következő hasonló bejegyzésem.

A felső sor ebben a hónapban megint a folytatásoké. Alig egy évvel a Once a Witch olvasása után végre megtudom hogyan folytatódnak Tamsin kalandjai, én most konkrétan ezt várom legjobban! Aztán végre megismerjük a legkisebb Fuentes testvérkét is a Chain Reaction-ben, majd pedig jön a Vámpírakadémia spinoff, a Bloodlines első része is, Richelle Mead-tól. Alexandra Adornetto-tól a Halo folytatására most valamiért annyira nem áhítozom, de tetszett az első rész, és rajta volt a várólistámon, úgyhogy ide is felkerült.

A Want to Go Private? az Contemps, ezért kötelező. Kicsit most el vagyok maradva a contemps-regények olvasásával, de ez a könyv is nagyon várós, szóval remélem hamarosan mindent tudok majd pótolni. Az Epic Fail az a hónap feelgood cuccosa, nagyon bírom a címét is, meg a borítóját, és a tartalom is eléggé a Büszkeség és balítéletre hajaz, vagyis remélem szuper lesz! Az Anna Dressed in Blood egy izgis sorozatkezdésnek ígérkezik, míg a The Near Witch egy egyke kötet, de sok jót írtak róla.

És lemaradt a top8-ból egy Lisa McMann kötet, The Unwanteds. Mesekönyvnek volt beharangozva, és sokáig nem is nagyon érdekelt, de aztán győzött az, hogy McMann-t nagyon szeretem, meg a fülszövege alapján ez sem hangzik annyira rossznak. Szóval valószínűleg ezt is el fogom valamikor olvasni.

Mondtam, hogy a július sokkal várósabb hónap, mint a június volt, gyakorlatilag alig bírtam 8ra csökkenteni a listámat. Tényleg:)

Először is a felső sorban csak folytatások vannak, első helyen a Fins második része <3 Tera Lynn Childs-ot tavaly augusztusban fedeztem fel magamnak, azóta várom a Fins folytatását. Azóta persze csekkoltam az istenes sorozatát, meg felvettem várólistára a szeptemberben megjelenő Medusa Girls első részét is. Van még két idei chick-lit sorozata is, de ahhoz még nem volt túl sok kedvem, hogy megpróbáljam. Nehogy elmúljon a varázs, vagy valami.

Aztán ott van Meg Cabot-tól az Insatiable második része, az Overbite. Az első részben pozitívan csalódtam, ezért van második helyen a folytatás. A Forever is a listán, mert bár a Shiver-t szerettem, a Lingert meg kevésbé, attól még kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a befejezés. A Wolfsbane meg azért van ott, mert időnként megfeledkezem arról, hogy mi nem tetszett, és most valahogy van kedvem elolvasni a második részét is a Nighshade-nek. Lehet hogy nem fogom, de azért most itt van a listán.

A második sor első kettője nem volt kérdéses, mert júliusra is akadt két Contemps megjelenés, a Small Town Sinners az egész Contemps-mezőnyben a legszebb borítóval ékeskedik, és gyakorlatilag amióta felfedeztem magamnak az oldalt, azóta ennek a könyvnek a megjelenését várom. Amúgy is nagyon le vagyok most maradva a Contemps-szel, szóval lassan olvasni kellene azokat is...

A Ripple furcsán került fel a wishlistemre, mert az úgy volt, hogy én a Forgive My Fins óta áhítozom valami sellős olvasmányra, és már jó előre kinéztem magamnak a Lost Voices (by Sarah Porter) című könyvet, ami szintén ebben a hónapban jelenik meg, és úgy volt, hogy rajta lesz ezen a várólistán is. Aztán megláttam a Ripple borítóját, meg a történetét, meg hogy szirénes, és Mandy Hubbard-dal amúgy is szemeztem már a Prada és Prejudice miatt, és valahogy az egész sokkal jobbnak tűnik, mint a Lost Voices, úgyhogy ezért van ez itt.

Cyn Balog-tól pedig szintén ezer éve szeretnék olvasni valamit, a Starstruck pedig határozottan nem tűnik rossznak, hogy végre valamit megkaparintsak tőle. Aztán majd meglátjuk :)

Aztán még néhány szót azokról a könyvekről, amik a hónapban jelennek meg, de lecsúsztak a 8ról. Szóval ott van Sarah Porter-től a Lost Voices, ami habos-babos hableányos, én meg szeretnék ilyesmiket olvasni, szóval előfordulhat, hogy még csekkolom.

Aztán elolvasam Carrie Harris-től a Bad Taste in Boys fülszövegét, és kb szakadtam. A zombiirodalom is vonz egy picit, csak kevés az olyan, ami tényleg tetszik is. Na ez konkrétan az, hogy az edző szteroidokat ad a csapatnak, amitől mindenki húsevő zombivá válik, a főszereplő csaj pedig komolyan kezd aggódni az épségéért.

Jelenik még meg egy Jennifer Echols kötet is, Love Story címmel, és gondoltam, hogy azt is kellene csekkolni, főleg így a Going Too Far után. Meg az újdonságok között szerepel egy Lauren Barnholdt kötet is (Sometimes It Happens), és tőle is szeretnék majd egyszer olvasni valamit... Hát ennyi :) Jó lenne, ha nyáron több időm lenne olvasni, mert sosincs annyi időm, hogy mindenre sort kerítsek amit elterveztem...

Most úgy alakult, hogy ugyan összeollóztam 8 könyvet, nehogy kimaradjon a június, de igazából egyik megjelenés sem életbevágóan fontos nekem.

A felső sorban az első kettő az Contemps, Lisa Schroeder egyik verses regényével már találkoztam korábban, a contemps miatt valószínűleg sort kerítek a következőre. A Sharks & Boys annyira gagyi címmel és borítóval van megáldva, a történet meg gyakorlatilag egy Trapped, csak tengeren és más problémákkal. Szóval most ez annyira nem hoz lázba.

A második kettő azért van egymás mellett, mert annyira hasonlóra sikeredett a borítójuk. Amúgy csak az Hourglass volt a várólistámon, ami egyébként egy újabb sorozat első része, nagyon megragadó fülszöveggel, és tetszetős borítóval.

A Hereafter is sorozat lesz, hallottam már róla jót-rosszat, mindenesetre megpróbálom, aztán majd lesz amilyen lesz. Sok reményt mondjuk nem fűzök hozzá :D A Ten Things We Did (and Probably Shouldn't Have) már a címe miatt is tetszik, meg ez néz ki a hónap feelgood könyvének, strandra jó lesz.

A Summer's Crossing egy Iron Fey sztori, ami remélhetőleg hosszabb lesz, mint a Winter's Passage volt. Nagyon szeretem ezt a világot, meg Puck-ot is, a borítót meg egyenesen imádom, szóval ez biztosan jó lesz. Az Uncommon Criminals (Heist Society #2) meg kakukktojás, mert még az első részt sem olvastam el, de ez egyfajta figyelmeztetés magamnak, hogy most már nagyon ideje lenne... Meg inkább ezt teszem ki, mint mondjuk egy Dead Rules-t, vagy bármelyik másik júniusban megjelenő könyvet. Mert igazából alig van olyan, amit tényleg várnék most. Megnyugtatásként, a július SOKKAL jobb lesz :)

Mandarin a város ribanca, mindenki éhes szemekkel figyeli őt, utálják őt, vagy irigykednek rá, mindegy, a lényeg, hogy mindenki róla beszél. Grace-t azonban lenyűgözi Mandarin, a szépsége, a természetessége, arról álmodik, hogy egyszer olyan lehessen, mint ő. Egy iskolai project össze is hozza őket, és onnantól nem lehet megálljt parancsolni a bimbózó barátságuknak. De vannak olyan dolgok, amik tönkre is tehetnek egy ilyen barátságot, a hazugságok, az elhallgatott titkok, az árulás. És Grace-nek túlságosan is hamar észre kell vennie, hogy Mandarin egyáltalán nem az a gondtalan, vidám lány, amilyennek mindig is képzelte.

Szintén Contemps, szintén soha nem kerítettem volna rá sort, ha nincs a Contemps challenge. Ez Kirsten Hubbard első regénye, de szerettem olvasni, és jövőre jelenik meg a következő, Wanderlove címmel, amit máris felvettem várólistára. Remélem jövőre is lesz Contemps, igaz nem mondhatnám pénztárcakímélőnek, de rengeteg olyan könyvet ismertem meg, amit egyébként nem vettem volna kézbe, mert nincsenek benne fantasy elemek mondjuk. De igazából nem is kellenek. Mert Mandarin és Grace barátságát annyira valódinak éreztem. Igazából nem is tudom mennyire lehet ezt barátságnak nevezni, mert Grace részéről ez egy gyerekkora óta tartó rajongás volt mindig is, amit Mandarin iránt érzett. Amikor pedig jobban megismerte, sokkal inkább éreztem azt, hogy valójában utálja Mandarint, csak az tartja őket össze, hogy a fejében valamit elképzelt a tökéletes barátságukról, és még mindig ragaszkodik ehhez az álomképhez.

Pedig Mandarint mindenki ismeri, mindenki tud róla valamit, igaz a nagy része csak szaftos pletyka. Márpedig ezeknek egyáltalán nem szabad hinni, és erről Grace tudna legtöbbet mesélni. Hiszen Mandarin egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az emberek leírják, vagy éppen amilyennek Grace elképzeli. Pedig utóbbi szöges ellentéte a pletykáknak. Mégis az igazi Mandarint senki sem ismeri. Legalábbis egészen mostanáig senki sem ismerte.

Van egy másik szála a történetnek, az Grace családja. Az anyjával nem nevezhető felhőtlennek a viszonyuk, és a lánynak van egy kishúga, Taffeta, aki látszólag minden, ami Grace nem. Úgy tűnik ő fogja valóra váltani anyjuk álmát, amit Grace hétévesen elbaltázott. Én igazából nem bántam volna, ha ez a szál kapta volna a nagyobb figyelmet, de még így is sok dolog megváltozott Grace családjában, Mandarin miatt is, és ez pozitív.

Amikor a hóvihar kezdődött, még senki sem gondolta, hogy a havazás egy hétig is el fog tartani. Hogy azoknak, akiket utolért a vihar, nem csak az lesz a fontos, hogy melegen tartsák magukat, hanem maga a túlélés. Scotty, és két barátja, Pete és Jason azon hét gyerek között van, akik utolsóként maradtak az iskolában, arra várva, hogy valaki majd értük jön. De nem kell sok idő, hogy rájöjjenek, ilyen időben senki sem fog eljutni értük. De azért nem tűnik olyan rossznak az iskolában tölteni egy éjszakát, főleg hogy a zavarbaejtően csinos Krista és Julie is a suliban ragadtak. De aztán elmegy az áram, majd a fűtés. A csövek megfagynak, a tető pedig egyre kevésbé bírja a hó súlyát. Ahogy egyre több nap telik el, és a hó egyre nagyobb lesz, a folyosók és termek pedig egyre sötétebbek és hidegebbek, a gyerekek pedig igen veszélyes döntést hoznak...

Ez is Contemps regény, különben biztosan nem találtam volna rá, de annyira azért nem tetszett, mint a legtöbb. Engem idegesített, hogy kicsit baljóslatúbbra van írva, mint amilyen valójában volt. Például mikor az elején azt mondja Scotty, hogy ha tudja, hogy ez az utolsó étel, amit egy jó ideig eszik, akkor jobban értékelte volna... Ez kicsit úgy hangzott, mintha ez a hét gyerek teljesen étel nélkül maradt volna, és a végén majd fel fogják áldozni valamelyiküket, mert valamit enniük kell. Közben pedig egyáltalán nem ez a helyzet, csak valahogy annyi a negatív előrejelzés, két csapatra szakadtak, ott van az erőszakos gyerek, meg a szabályokat betartó főszereplőnk, hogy én már a legyek urát vártam megvalósulni ebben az elszigetelt iskolában. Persze közel sem történnek hasonló dolgok, inkább a túlélésért folyik a játék, mert annyira azért nem vicces ottragadni az iskolában úgy, hogy nem biztos, hogy tudnak róluk, és bármikor a fejükre szakadhat a mennyezet.

A borítóról még annyit akartam, hogy elsőre nekem teljesen átlagos volt, nem tetszett annyira, mert olyan kis egyszerű. Nem is szép, de azért nem is csúnya. Aztán meg rájöttem, hogy annyira hangulatos ez a hóesés, a félig betemetett iskola, az alig olvasható táblák... A fejezetek elején is mindig hóesést látni, és egyre inkább azt vártam, hogy vajon amikor eláll a hó, akkor a lapokon is el fog állni? Végül kiderült, hogy nem azért lett nagy fehérség a fejezetek elején, mert már nem szakad a hó, hanem mert már mindent betemetett. És ez egy kicsit kiábrándító.

Courtney Summers-szel most már szemezek néhány éve, már a Cracked Up to Be is várólistán volt, aztán felkerült a listámra a Some Girls Are, és a harmadik regényét végre sikerült is elolvasnom. Köszönhető mindez a Contemps-nek, de mivel nagyon tetszett, a fent említett két regényére is biztosan sort fogok még keríteni. Vagy nem. De igen. Nagyon pörgős volt, seperc alatt elolvastam a könyvet, és nagyon szerettem a stílusát.

Történet: Amikor Eddie Reeves édesapja öngyilkosságot követ el, a lány életét felemésztik a gyötrő kérdések. Miért tette, mikor ő egy világhírű fényképész és fantasztikus tanár volt? Miért, ha egyszer mindenben amit meglátott, inspirációra lelt? De legfőképpen, miért, ha egyszer volt egy lánya aki a világon mindennél jobban szerette őt? Amikor találkozik Culler Evans-szal, az apja egyik tanítványával, aki maga is fényképész, azonnal és veszélyesen vonzódni kezd hozzá. Úgy tűnik Culler többet tud az apjáról, mint ő maga, és talán együtt sikerül megfejteniük az apja halálát övező rejtélyt. De Eddie nagyon sebezhető, Culler Evans pedig lassan túlságosan is közel került hozzá. A lány azonban tartja magát, csak hogy megtudja az igazságot... de nem jobb, ha néhány kérdés megválaszolatlan marad?

Az tetszett legjobban, hogy abszolút átjöttek Eddie érzelmei, az, hogy össze van zavarodva, hogy csalódott, hogy dühös, hogy csak az tartja benne a lelket, hogy válaszokat kapjon. Gondolom ez amiatt is van, mert a gondolatai is teljesen kuszák és én annyira át tudtam érezni. Vagy nem. De igen. Szóval ilyenek. Két dolog van, ami miatt mégsem szerettem olvasni, az egyik, hogy ehhez azért kell bizonyos lelkiállapot, én meg pont egy kicsit rózsaszínben látom a világot. A másik pedig spoiler, de Cullent egyszerűen nem bírtam elviselni, körülbelül onnantól, hogy megjelent. És annyira sajnáltam szegény Milót. Én biztos voltam benne, hogy egy nagy kamukirály, és még meg is lepődtem, hogy volt olyan dolog, ami még igaz is volt. Ez egy beteg ember, az biztos, főleg ahogy a végén kezelte a dolgokat. "Jelentkeztem volna, néhány hét múlva..." Aha, na persze.

Ja, és hogy ne foglalja nálam a helyet, nagyon szívesen továbbadnám, kölcsönadnám, cserélném, eladnám, vagy bármit, ha valaki esetleg szeretné elolvasni.

Gondoltam egy új "rovat" keretében minden hónap elején összeszedek néhány könyvet, amiket várok a friss megjelenések közül. Ezek mindegyike angol megjelenés, a magyar megjelenésekkel nem szoktam foglalkozni, bár lehetnek majd néha kivételes esetek.

A felső sorban négy folytatás van; először is a Mortal Instruments negyedik része Cassandra Clare-től, aztán a részemről legjobban várt Curse Workers második része Holly Black-től, majd a Madison Avery sorozat harmadik része Kim Harrison-tól. A sorban az utolsó pedig az If I Stay (Ha maradnék) folytatása, de ezzel kapcsolatban vannak a legvegyesebb érzelmeim, mert az első rész szerintem úgy volt jó, ahogy volt, és egyelőre még nem értem, hogy mi szükség van a folytatásra. De majd meglátjuk :)

A második sorban az első egy kicsit kakukktojás, mert a Goodreads szerint áprilisban jelenik meg, a Bookdepository pedig már több mint egy hete postázta nekem, bár még nem kaptam meg... de nem csak ezért kakukktojás, ugyanis ez nem regény, hanem egy esszékötet, amit YA írók írtak a Hunger Games-ről. Én pedig szeretem annyira a sorozatot, hogy kíváncsi legyek mások elemzésére. A Back When You Were Easier to Love és a Family Contemps-es kötetek, ezért ezeket mindenképpen el kell olvasnom, The Goddess Test pedig nem köthető semmihez sem, de ez az egyik legjobban várós könyv az áprilisi megjelenések közül. Imádom a borítóját és a történet sem hangzik rossznak.

A tizenhat éves Cheyenne Wilder az autó hátsó ülésén alszik, amíg a mostohaanyja kiváltja a receptjét a gyógyszertárban. Mielőtt Cheyenne rájönne, hogy mi történik, az autót ellopják. Griffin ugyan nem akarta elrabolni a lányt, de amint a fiú apja megtudja, hogy Cheyenne a Nike cég elnökének a lánya, minden megváltozik. Váltságdíjat követelnek a lányért. Hogyan is élhetné túl Cheyenne ezt a rémálmot, hiszen amellett hogy tüdőgyulladása van, a lány még vak is.

A történetet két szereplő oldaláról ismerjük meg. Egyrészt ugye ott van Cheyenne, a szerencsétlen leányzó, aki nemcsak hogy nagyon beteg, de még vak is. Ennek ellenére nagyon erős jellem, nincs sok esélye kijutni a semmi közepén levő házból, ahol négyen tartják fogva, de minden lehetőséget számba vesz és folyamatosan mérlegel. Ezért is beszélget Griffin-nel, mert tudja, hogy ő egyedül megértő négyük közül, és ha odáig jutnának a dolgok, hogy el akarnák tenni láb alól, a fiú talán kiállna mellette. Érdekes azonban, hogy ennek ellenére is nagyon sok közös dolog van bennük, furcsa kapcsolat alakul ki kettejük között, ahogy megismerik egymás múltját és problémáit. Griffinről ugyanis kiderül, hogy egyáltalán nem rossz fiú, de hát egy olyan apa mellett, mint Roy, nem is nagyon tud mit csinálni. Az anyja még régebben lelépett, vagy hát nem, mert én itt sokkolódtam legnagyobbat a történet folyamán; de a lényeg, hogy Griffin-nek egyáltalán nincs kihez fordulnia, miközben a megélhetésükhöz neki is szüksége van bűncselekményekhez folyamodnia, mert hát ebben a környezetben nőtt fel. Annak ellenére, hogy neki sikerült véletlenül elrabolnia a lányt, mindvégig kitartott mellette, és végeredményben nagyon sok mindent köszönhet ennek az egész élménynek, még akkor is, ha tulajdonképpen bűntársnak számított.

A Contemps miatt olvastam el a könyvet, de igazából sosem gondoltam, hogy ez nekem tetszeni fog. Valahogy annyira túlzásnak éreztem, hogy egy tüdőgyulladásos, vak, elrabolt lány szemszögéből látjuk a dolgokat, elképzelhetetlenek tartottam, hogy valahogy ennyi minden összejöjjön. De szerencsére túlléptem a fülszöveg okozta aggodalmaimon, mert amint elkezdtem olvasni a könyvet, egyből magával ragadott. Teljesen valóságosnak éreztem az egészet, szerintem az is egészen reálisan van ábrázolva, ahogy Cheyenne érzett, meg úgy egyébként, hogy milyen lehet mindez egy vak kislány oldaláról. A befejezés egy kicsit furcsa volt, de azért nem mondom, hogy nem tetszett. Újabb köszönet a Contemps-nek ezért a gyöngyszemért.

Seth McCoy volt az, aki utoljára látta a legjobb barátját, Isaac-et élve, és az első is, aki rátalált a halott barátjára. Ez is csak egy újabb parti volt, egy újabb éjszaka, amikor Isaac túl sokat ivott és kidőlt a gyepen. Csak most Isaac nem ébredt fel többé. Seth meg van győződve arról, hogy a saját tettei vezettek a barátja halálához, és egyre inkább elhagyja magát... Mígnem találkozik Rosettával, aki annyira gyönyörű és annyira más, mint mindaz amit megszokott. De a lánynak is megvannak a maga titkai, és Seth hamar rájön, hogy nem ő az egyetlen akit meg kell menteni...

Mindi Scott-nak ez az első regénye, és megintcsak ismétlem magam, de valószínűleg ezt is elkerültem volna, ha nincs a Contemps, és ezért megintcsak hálás vagyok. Nagyon szerettem olvasni, és szinte észre sem vettem, de már vége is volt. Egy nagyon picike negatív szájíz azért volt, mert a végén nagyon gyorsan megoldódtak a dolgok, én azért egy Seth-Rosetta beszélgetést egész biztosan belecsempésztem volna. De ha jobban belegondolok, így is nagyon szerettem, mert olyan kellemesen mosolygós vége volt. Nagyon tetszett, hogy Seth mennyit változott a történet folyamán. Hiszen az elején annyira nyugodtan nevezte magát Dick-nek (meg hát az is volt), például Mrs Dalloway óráján, ahol senki sem használhatta a saját nevét, utána pedig egyre inkább törekedett arra, hogy tudják, ő igazából Seth.

Egy picit emlékeztetett Elkeles regényeire, de valószínűleg csak azért, mert a Freefall is a látszólagos rosszfiú és a jókislány szerelmét dolgozza fel, egy nagyon szerethető stílusban. Szerettem a cím mögötti metafórát, vagyis azt, hogy tulajdonképpen mit is jelent pontosan ez a freefall, meg miért is olyan fontos a két főszereplőnk szempontjából. De ezt nem fogom elárulni, mindenki olvassa el magának :) Én legalább annyira tudom ajánlani, mint akármelyik Elkeles-t, és nagyon remélem, hogy lesznek még további regények is Mindi Scott tollából, mert a Freefall-t én határozottan élveztem.

Újabb könyv, amit a Contemps keretein belül olvastam, és az eddigi három közül ez tetszett legkevésbé sajnos. Pedig fülszöveg alapján ez tűnt számomra az egyik legszimpatikusabbnak a felhozatalból. Végül pedig eléggé vegyes érzelmeim voltak olvasás közben; voltak dolgok, amiket szerettem, és voltak amiket nem. Mivel ez a regény is megvan nekem könyv formájában, nincs sok hely a polcomon, és sajnos nem egy olyan olvasmány volt, amit bármikor máskor újra elővennék, ezt a könyvet is felajánlom cserére/kölcsönbe/örökbefogadásra, hátha mások olyan dolgokat találnak benne, amit én nem. A könyv angol nyelvű, használt (egyszer olvasott), young adult, pettyet szomorú és nincsenek benne természetfeletti dolgok.

Brie első pillantásra egy meglehetősen sekélyes leányzó, a mélyen vallásos nővérével épphogycsak beszélőviszonyban vannak, a divat, a sminkek, és hogy néhány órácskát egyedül tölthessen a barátjával mindennél fontosabb számára. Utóbbi érdekében ki is paterolja a nővérét otthonról, annak ellenére, hogy Faith aznap este inkább otthon maradna, és még egy kicsit furcsán is viselkedik. De Brie nem nagyon gondolkozik el a dolgokon, csakhogy egy pár órával később érkezik a hír: Faith meghalt, feltehetőleg öngyilkosságot követett el. Brie mindennél jobban vágyik arra, hogy valakivel beszélgessen, hogy válaszokat kapjon, de az iskolában a legtöbben elfordulnak tőle; a szülei teljesen magukba fordulnak; a barátja, aki miatt elküldte otthonról a nővérét az utolsó éjszakáján megcsalja a legjobb barátnőjével... Faith legjobb barátnője meg sem jelenik a temetésen, sőt egyenesen kerüli Brie-t. A sok negatívum ellenére meglepetések is érik a lányt: Tessa személyében, akit mostanáig messziről elkerült a gótos kinézete miatt, pedig valójában több közös van bennük, mint az állítólagos legjobb barátnőjével. Illetve ott van Alis, akinek a vallási fanatikus nővére elvileg szintén Faith legjobb barátnője volt, mégsem tud róla Brie szinte semmit.

A főbb szereplők egytől egyig szerethetőek voltak, Brie egy hatalmas változáson ment keresztül Faith halála óta. Tessa is eleinte elég idegesítő volt, de amint megismertük az ő kis titkait és családi életét, egyszerűen már nem lehetett nem szeretni. Alis pedig kezdettől fogva nagyon szimpatikus srác volt, örülök, hogy az ő problémái is megoldódtak a végére. Ami nem tetszett, azok a vallási dolgok voltak a történet hátterében. Annyira túlzás volt ez a vallási fanatizmus, ami az eseményeket elindította, főleg, hogy Alis nővére, illetve az egy szem követője tényleg klinikai esetnek bizonyultak. Sokkal szerethetőbb lett volna a történet néhány kedves vallásos gondolattal a háttérben, amik segíthették volna Brie-t Faith halálának feldolgozásában.

Ez a második könyv a DUFF után, amit a Contemps keretein belül olvasok, és úgy érzem, hogy már megérte részt venni ezen a kis játékon. Hogy miért? Mert mindkét kötetet imádtam, de sajnos egyikre sem figyeltem volna fel, ha nincs a Contemps, és nem határozom el, hogy márpedig én elolvasok 18 könyvet ebből a 20 könyvből. Elöljáróban azt szeretném még megemlíteni, hogy amint kézhez kaptam a könyvet, egyenesen beleszerettem a borítójába. Sajnos a képen egyáltalán nem látszik, hogy az életben mennyire szép. A háttér mintás, a madárka rajta pedig matt, olyan, mintha egy matrica lenne. És ahogy belelapozunk, szintén ezzel a madárral találkozunk, dupla oldalon, fekete-fehérben, ám még így is nagyon gyönyörű.

Hogy jól belevágjunk a közepébe, Alex Patrick úgy ébred fel egy számára ismeretlen srác mellett meztelenül, hogy nem emlékszik ki ez a srác, és arra sem, hogy mit csinált előző éjjel. Csak hogy itt van, és nagyon nem akar itt lenni, mint ahogy azt a két elhasznált óvszert sem szeretné látni a srác szobájában. De mégiscsak történt valami, mégpedig az ő beleegyezése nélkül, az pedig végképp nem esik jól neki, hogy a srác, Carter, mindezt el is hencegi a fél iskolának. Szerencsére Alexnek is vannak barátai, mégpedig nagyon jó barátok, ezért nincs az, hogy egyedül kell szembenéznie a rettegett sráccal. És szerencsére van az iskolában egy félig titkos csoport is, a Mockingbirds, akik pont azért jöttek létre, hogy a hasonló ügyekben a diáktársaik segítségére legyenek. Alexnek ettől még nincs könnyű dolga, hiszen el kell döntenie, hogy fellépjen-e Carter ellen a Mockingbirds támogatásával, vagy jobb lesz neki ha csendben meghúzódik a hátralevő iskolaévei alatt.

Nagyon intenzív egy történet volt, engem elképesztően dühített, ami Alex-szel történt, főleg hogy utána mennyire egy tapló volt Carter. Én egy kis kanál vízben is meg tudtam volna fojtani egynéhány megnyilvánulása után. Az is idegesített, hogy ha nincsenek Alexnek barátai, meg nincs ez az önkéntes diáktársaság, akkor gyakorlatilag szegény lány nem is tudott volna kihez fordulni. És nem azért, mert nem mert, hanem mert ennyire vakok itt a felnőttek! Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy csak azért, mert ez egy jó nevű iskola, ahol látszólag minden a legnagyobb rendben van, miért hiszik azt a tanárok, hogy itt tényleg minden tökéletes? Nem veszik észre, ha segítséget próbálnak kérni tőlük?? Szerencsére akad egy pozitív ellenpélda is egy új tanárnő személyében, de jóval több kéne ide!

A Mockingbirds társaság egyébként teljes egészében Harper Lee: To Kill a Mockingbird (magyarul: Ne bántsátok a feketerigót) című regényére épül, erre több utalást is tesznek a regényben, a konkrét könyv is többször megjelenik. Azt sajnáltam, hogy a könyvet eddig én még nem olvastam, sőt a filmet sem láttam, pedig egymilliószor elterveztem már. De majd egyszer, vagyis ezek után remélem hamarosan sort kerítek rá.

Daisy Whitney-nak ez az első regénye, amit remélem, hogy még sok más követ. Nagyon szerettem olvasni, elég mély érzelmeket váltott ki belőlem. Általában be szoktam csukni a könyveket az utolsó oldalnál, de most örülök, hogy elolvastam az író megjegyzéseit. A könyvet ugyanis személyes tapasztalatai alapján írta, ő is átesett egy date rape-en, és ő is tett azért, hogy ne kelljen az iskolaéveit csendben meghúzódva töltenie, hogy ne féljen végigsétálni a folyosón, hogy ne kelljen attól tartania, hogy találkozik a sráccal, aki aztán a képébe nevet.

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus és hűséges, de közben úgy gondolja, hogy messze nem ő a legszebb a barátnői közül. Ezért is esik neki rosszul, amikor az aktuális szépfiú és hímringyó Wesley Rush Duffy-nak kezdi el hívni. A DUFF név tulajdonképpen nem kéne, hogy ennyire megbántsa Biancát, hiszen ő is egy nagyon helyes és dögös kiscsaj, csak a barátnői mellett egy kicsit háttérbe szorul. Ám Bianca mégsem tudja kiverni a fejéből ezt a nevet, meg Wesley-t sem, akit mindennél jobban utál. Ám amikor otthon is egyre nagyobbak lesznek a problémák, Bianca Wesley karjaiba menekül. És ami a legrosszabb, hogy még élvezi is. Mert Wesley nagyon jó hallgatóság, ráadásul az ő otthoni élete is legalább annyira elcseszett, mint Biancáé. És akármennyire is hihetetlen, Bianca kezd egyre komolyabb érzéseket táplálni a srác iránt, akit mindenkinél jobban utál.

A DUFF egyike a 18 könyvnek, amit a Contemps Challenge keretein belül elolvasok majd. A képet már egy jó ideje kitettem a blogomra, de most akkor jöjjön egy kis magyarázat. A dolognak az a lényege, hogy a jövő nyárig megjelenő 21 YA regényből én 18at el szándékszom olvasni. Mégpedig azért, mert ha már YA, akkor én általában valami természetfeletti töltettel rendelkező regényre csapok le azonnal, pedig azokat is nagyon szeretem, amikben semmi ilyesmi nincsen. Csak valahogy mindig elkerülöm őket. És éppen azért, hogy ez ne így legyen, most végre találtam egy célt, jövő nyárig én mindenképpen el fogok olvasni 18 olyan könyvet, amiket én biztosan szeretni fogok, de egyébként elkerültem volna őket.

Ilyen a The DUFF is, aminek már egy hete a hatása alatt vagyok, csak nehezen találtam ki, hogy mit is írhatnék róla. Most ebbe egy kicsit rossz belegondolni, hogy valaki (=Kody Keplinger) 17 évesen megír egy olyan könyvet, amit én imádtam, én meg közben 3 bekezdést nem tudok írni róla. Pedig azt szeretném, ha ezt a könyvet sokan megismernék, mert én szerettem a szereplőket, a történetet, ahogyan meg volt írva. És hiába voltak benne olyan dolgok, amikkel én egyáltalán nem értettem egyet (ha probléma van, miért kell a legutáltabb alakhoz menekülni, miért nem lehet azt a barátokkal/anyával/apával/pszichomókussal megbeszélni?), ezeket feledtette velem a befejezés, amikorra én már fülig bele voltam szeretve Wesleybe is. Szóval egyszerűen tökéletes volt.